Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Éjbe kívánkozó fény

Az őseink árnya elér hozzánk, ha lovon ülnék, érezhetném, ahogy új hazát teremteni vágytak

Hát nincs, nem lehet nyugodt évtizedünk! Külső és belső fenyegető erők nélkül építeni, fejlődni, megfordítani a fél évszázados negatív tendenciákat demográfiában, gazdaságban, nemzeti identitásban, az örökös aggodalmaskodásban, meghunyászkodásban és menekülésben. Nem tompultak az ellentétek, ellenkezőleg, élesedtek. Mosolyok helyett vicsorgások, disztingvált hangok helyett üvöltések, kulturált párbeszéd helyett elszabadult indulatok, agresszió, hazugság és fenyegetés.

S most már „tisztogatás” is a jogállam nagyobb dicsőségére. „Népfrontos demokrácia”. Már van egy csoport, amely a csónakot is kidobná, amelyben mégiscsak együtt evezünk, igaz jó ideje ki erre, ki arra. Ők nem tartanak tőle, hogy megfulladnak, mert azt hiszik, amit mindig a balekok, hogy majd őket – ha mást nem, egyedül őket –, biztosan kimentik az érkező mentőhajók. És elhajózhatnak boldogan, vissza se nézve, koccintva az idegen kapitánnyal a jó szélre és a humanizmusra. Az Új Világra. A megmenekülésre. Hiszen rájuk mindig szükség van, s biztosan felszedhetik bérüket, szakértői díjukat és még az útiköltséget is. Hiszen az okos ember menekülni is okosan menekül. Bérért.

Lehet, hogy az ország vezetőinek gúzsba van kötve a keze. Én innen a Csillaghegyi-öblözetből alig látok ki. Pedig ágaskodok, és se gát, se hegy, s még az új kerítésem se gátol meg abban, hogy akár Óbudáig ellássak. Ha még egyáltalán meglenne Óbuda. Óbuda, amelynek határában sorompó állt egykoron, s a delizsánsz nyugati utasa innen még jó három mérföldet utazott Budáig földszintes házak, kertek, szőlők között. Szóval sokféle gúzsba kötés lehetséges. S hogy jóban akarunk lenni a világgal – vagy legalábbis valamilyen értelmes kapcsolatban –, s főként azokkal, akiktől ez nagyban függ, mostanában nagy bűnnek számít bizonyos körökben. Hogy fűteni tudjunk télen, micsoda galádság! Eb ura fakó! Az oroszokkal!

És azokkal, akiktől függ, hogy ránk zúdul-e a több milliós sáskahad, micsoda méltánytalanság!

Igen, a  törökkel, aki „úgy vigyorog, mintha harapni akarna”! És, azokkal, akik a gazdasági terjeszkedésük mellé jó évtizede már egy másodikjózsefi, nagyfrigyesi „felvilágosult abszolutizmust” is csatolnának, kissé hűvösebb a viszonyunk. A németekkel! Micsoda árulás. Nahát! Romboljuk le a német megszállás emlékművét és Gül Baba türbéjét, és aztán az orosz megszállás emlékművét is.

„– Ricsi, Ricsi, kérlek állj le. A szovjet maradhat. – De miért Andris? Romboljuk le azt is. És a mártírok emlékművét és Tisza Istvánt és Andrássy Gyulát is. – Ricsi, majd szólunk, mit kell lerombolni, most igyál valamit, nekem Romániába kell utaznom, Cluj-Napocába. A történelmet meg hagyd. – Vonattal mész Andris, ugye?”

Gúzsba van kötve a kezünk. Az útjaink, vasútjaink megrövidültek, az idő, míg eljutunk egykori Kárpát-medencei városainkba viszont beláthatatlan hosszúra nyúlt. Időutazás, zökkenő térutazás. Lehet, hogy csak néhány óra, de valójában évszázadnál hosszabb idő. Ez is gúzsba köt, meg sok minden más. Anyagi és lelki bilincsek, veszedelmek. Még a szabadság is, a határtalan képzelet is. És mégsem adhatjuk. Nem lehet. A kiabálás, szitkozódás biztosan nem segít. A letargia, világvége-hangulat még kevésbé. De a valós lehetőségek helyébe sóvárgásokat helyezni sem lehet. Észnél kell lenni. Nem egységes már a nemzet semmiben, elvadult szenvedélyek osztják meg, de lehet érezni a teremtő egység vágyát. Én érzem, bár nem látok el messzire, a Várból viszont ellátni az uralomért küzdő világ ködén túl is, oda, ahol az egyensúly az úr. S azt tudom, hogy az egészbe illő részek egyensúlya teremt egységet, nem pedig az egybevegyült kultúrát kiölő tömeg.

Helyes ítélőképesség kell! Semmi sértődés, semmi kapkodás. A helyzet aprólékos adatokra épülő áttekintése, az eszközök módosítása, hozzáillesztése a változott helyzethez. Mindehhez kellő optimizmus. Hit saját igazunkban, hit az ország és a nemzet jövőjében, sőt hit Európa és a világ jövőjében. Enélkül nem megy. A világvégék bolond és gonosz hírnökei nevessenek vagy sírjanak. Mindegy is.

Újra meg kell nyerni az embereket. Azokat is, akik kitartottak mellettünk, azokat is, akik elpártoltak, azokat is, akik csak lézengenek a világban, s valami kapaszkodó után vágynak. Az irigység, hiúság, gyűlölet, rombolás, a félelem hatásos kapaszkodók. El is bújnak sokszor, s álarcban jelennek meg, de velőig hatolnak. Még erősebb üzenetek kellenek. S hányszor tapasztaltuk, hogy az észérvek keveset érnek! Nagy kihívás ez. Az életösztönre kell építeni. Végső soron ez a legerősebb erő. Meg kell találnunk a természetes fonalat az egyén a család és a nemzet között. Nem könnyű ez, s természetes, hogy legnehezebb az önmagát meghatározni készülő ifjúság körében. De egyáltalán nem lehetetlen.

Döntő fontosságú, hogy alkalmas, elkötelezett és tehetséges munkatársakat válasszunk. A gyeplőt erősen tartsuk, de engedjük a rátermettséget érvényesülni. Persze az emberiség története felfogható úgy is, mint az árulások története. Különösen mifelénk. Főleg, ha a tehetségtelenséget és az alkalmatlanságot (hatalomvágyat, korrupciót, látszattevékenységet, az értelmes munkát gátló bürokráciát) elnézzük és nem tekintjük annak, ami: árulásnak a nemzet ellen. A tekintély minden pozícióban lehet termékeny, a munkatársakba lelket öntő, a tehetséget felkaroló, de lehet bénító, kisszerű, a szabad gondolatokat gátló is. Lelkiismeret és önismeret tudja helyén kezelni a tekintélyt. Elég egy percnyi figyelemlazulás és a talpnyalók, kétszínűek mennyi kárt tudnak okozni! Kell még az is, hogy áldozatot tudjunk hozni. Haszon reménye nélkül is. Ez szebb és jobb, mint a haszonért hozott áldozat. S mindannyiunk közös áldozata is kell. Fennhéjázás nem kell, idétlen fényűzés, nagyzolás sem. De önérzet az kell. A romok helyreállítása, építkezés. Hiszen amelyik nemzet, amelyik város nem akar kitűnni a sokaságból, nem épít, az lassú eltűnésre van ítélve. S mi nem akarunk eltűnni, mert nekünk itt dolgunk, feladatunk van. S ehhez mindannyiunk erejére szükség van. Ha csak abban a látóhatárban is, amit egy ember egy pontból láthat. Akik a maguk javára sikeresen dolgoznak, végső soron a nemzet javára is tesznek.

Hogyan lehet a lelkekben a könnyel­mű gyújtogatók által felélesztett tüzet megfékezni, ez a következő évek legnagyobb kérdése. A nemzet nagy megmérettetése. Az emberek élnek, s élnének békében, szabadságban, de a nemzet történelmi távlatban él. Mintha mostanában sokan lemondanának a történelmi távlatról, nem látnak már abból az egy pontból a másik emberig sem. Nem hogy a kéklő hegyekig, a láthatárig. Csak a jelen, csak a pillanat. A kassza, a gép, a most, a ma, a szükség, a sivárság. De a nemzet, a valódi élet nem tűri az árnyék elvágását, a napfény eltakarását, a hang zengésének megszakítását.

Az őseink árnya elér hozzánk, ha hajón utazunk, itt a Dunán. Érzem, ahogy egy új világot felfedezni jöttek, mint Columbus. Ha lovon ülnék, érezhetném, ahogy egy új hazát teremteni vágytak. Nem kell kétségbeesni. Bimbóból virág lesz, gyermekből lány és fiú s belőlük új élet, s új napsütések. Sosem voltak nyugodt évtizedeink. Akkor sem, ha azt hazudtuk magunknak, vagy azt hazudták nekünk. Úgy tűnik, a mi fajtánknak nem jár a nyugalom, százszor inkább a küzdelem, a harc, pedig de jó is volna nem gondolva semmivel, csak szépen, túlzott vágyak, túlzott bánatok nélkül megélni a dolgos hétköznapokat és szép jeles ünnepeket. De jó is lenne!

Nagy elánnal tukmálják ránk a csillagokat, amelyeket mások választottak, pedig hát mi már választottunk magunknak csillagot. Őrző csillagot, oltalmazót, szép arcút, szelídet. Csillagot, amelynek ágai sincsenek, csillagot, amely Mária szemében, lányok szemében, anyák szemében fénylik, s meg is villanhat, ha itt az idő. Ha az éjbe fény kívánkozik, ha a széthasító ellentéteket tompítani kell, ha a kezünkről a bilincseket lebontani kell, ha a lelkünket bénító nyomást enyhíteni kell. Mondva vagyon az igaz ígéret: Mária gyermeke és népe nem veszhet el!

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Horváthék és az égbolt

ĀFricska. Még fogalmam sincs, hogy miképpen végez majd futball regimentünk a világklasszis uruguayiak ellen

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Európa megtagadói (7.)

ĀElőrelátható volt, hogy az EP külügyi bizottságának csütörtöki ülésén a magyar biztosjelölt nem kapja meg a zöld jelzést, mivel ott is többségben vannak a szocialista, liberális, zöld és kommunista képviselők

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom