Mások fizetik a muzsikát

Az egyik szállóigévé is vált, úgy hangzik, hogy a szocialisták (az Egyesült Királyságban gyakorlatilag a Munkáspárt) nagyon gyorsan kifogynak a mások – az adófizetők – pénzéből. Ilyenkor újabb pénzforrás után néznek: először többet vesznek el a néptől adók formájában, majd miután ez rájuk nézve már a bukással fenyeget, hitelek felvétele és az állam eladósítása következik. Ez a beverklizett baloldali menetrend. A történelem még nem produkált olyan baloldali vezetést, amelyik romokban lévő államkasszát örökölt volna jobboldali ellenfeleitől, és azt kormányon töltött évei alatt rendbe hozta volna. Ennek a fordítottja a megszokott baloldali modell.

Nem szükséges történelmi adatok hosszú sorolása ahhoz, hogy ez így van a műveltnek mondott (értsd nyugati) világban az Egyesült Királyságtól Franciaországig, Spanyolországig, Olaszországról nem is beszélve, sőt még az Egyesült Államokban is. Még a takarékos németek hazájában is nő az adósság, ha baloldali (szocdem) uralom van, vagy inkább talán csak volt. Ebből a dicsőséglistából ne felejtsük ki kis hazánkat sem. Függetlenül attól, hogy baloldali (kommunista) diktatúrában éltünk, vagy a demokrácia baloldali „csúcsteljesítménye” köszöntött ránk az 1990-es rendszerváltozás után, közös örökségük a növekvő államadósság. Ennek nem volt külön diktatórikus vagy demokratikus arculata, ezt a változatlanság jellemzi.

Mielőtt azonban a nyakló nélküli eladósodáshoz folyamodnak, a nép megsarcolását végzik. Gondosan törekszenek arra, hogy elsősorban a bérből, fizetésből élők, a nyugdíjasok és a vidékiek állják a cechet. Az esetek zömében éppen arról van szó, hogy a rengeteg pénz a nagyvárosok érdekében kerül felhasználásra, legalábbis ott költik el. Az sem ritkaság, hogy baloldali kormányzatok egyes államilag támogatott költségeit éppen ide dugdossák el és szemet hunynak afelett, hogy ezek a városok csillagászati mértékig eladósodnak. Nagyvárosokban ugyanis sokkal eredményesebben rejthetők el különféle deviáns ügyek, amik a társadalom nagyobb részének ellenszenvét kiváltják. Régen bevett gyakorlat, hogy a vidéki helyekről is a nagyvárosokba vonul a devian­cia, a közösségi normáktól eltérő, elhajló viselkedés, mert a kis településeken sokszor kiközösítés vár a deviánsokra, a nagyvárosban viszont egymásra találnak. (A deviancia válfajait a közösség életfelfogása és habitusa különbözteti meg. Ami a vidéki embernek deviáns, azt eltűri vagy éppen megszokja és már nem is tekinti deviánsnak a nagyvárosi lakos.) Hagyományos jelenség, hogy a deviánsok jó baloldali szavazók és ezért is a világ nagyvárosaiban jórészt baloldali vezetés van. Európában szinte fehér holló számba megy a jobboldali nagyvárosi vezetés.

Tekintsünk át ezek után néhány emblematikus baloldali (balliberális többségű) várost pénzügyi szempontból. Ami a felhalmozott adósságokat illeti, Rómáé 13,6 milliárd euró, Bécsé 7 milliárd euró, Berliné 58 milliárd euró. Demszky is mintegy egymilliárd eurónyi felhalmozott adóssággal adta át a budapesti kasszát, amit a 2010-es kétharmados választási győzelem után a kormány beolvasztott az államadósságba, ezzel a főváros megszabadult adósságától, hasonlóan több nagy vidéki városhoz. Elrettentőek a nagyvárosok egy polgárára jutó felhalmozott adósságai is. Chicagóban az érték 119 ezer dollár (innét jött Obama is, a demokraták állócsillaga), New York 85 ezer dollárral szerénykedik, míg Los Angeles­nek 56 ezer dollár jut fejenként. Berlint külön is kiemelném, mert itt az éves önkormányzati költségvetésnek „csupán” 190 százaléka a felhalmozott adósság. (Görögország a nemzeti GDP, Berlin pedig éves bevételi képességének 190 százalékát halmozta fel adósságként.)

Érdemes azt is megfigyelni, hogy a pénzügyi fegyelem betartásán őrködő szakcégek (hitelminősítők) miként viszonyulnak az államok, de főként a nagyvárosok adósságaihoz. A nemzetközi normák (60 százalék a GDP arányában) felett eladósodott balliberális vezetésű országok adósságait magas értékkel – általában AAA, vagy mindenképpen A minősítéssel – látják el, míg a néhány százaléknyi államadóssággal rendelkező „nemszeretem” országok a befektetésre egyáltalán ajánlott kategóriába sem férnek be, ők a „spekulatívok”. A világ kozmopolita városainak adóssághelyzetéről sporadikus sajtómegnyilvánulásokon kívül mást nem lehet tapasztalni, azt is csak elvétve. Rendkívül rejtett a nagyvárosok gigaadósságainak kezelése is. Erről nincsenek az Eurostat adatai között jól áttekinthető adatok, de a Világbank bőséges adatszolgáltatásában sincs méltó helyük. Szinte csodaszámba megy, hogy a berlini megoldás követhető. A Német Szövetségi Köztársaságban tizenhat tartomány (Land) van, ezek egyike éppen Berlin. A tartományok kiegyenlítő kasszát működtetnek. Ebbe az átlagon felüli egy főre jutó jövedelmet előállítók befizetnek, akik pedig az átlag alatt vannak, azok kifizetéseket kapnak. A legnagyobb befizetője a kasszának Bajorország évi ötmilliárd euró körüli összeggel. A legnagyobb igénybe vevő éppen Berlin városa ugyancsak mintegy ötmilliárd euróval. Ezek az adatok nem szerepelnek sem a Spiegel, sem a Frankfurter Allgemeine Zeitung címlapján, de az apróhirdetések között sem. Kívülről úgy látszik, hogy a bajor adófizetők állják a „bál” költségeit a történelmi porosz Berlinben. Nyilván más nagyvárosok esetén is működnek a „kreatív” megoldások, bár ezek kibogozása nem túl egyszerű, a valós adatok csak az arra érdemesek előtt ismertek. A konklúzió azonban ugyanaz: a nagyvárosi pénzügyi nagyvonalúság terheit végül valahogy mindig az adófizetők nyakába varrják, akár adók, akár a felhalmozott államadósságok kamataiként.

A nagyvárosok muzsikát rendelnek, de a zenészt mások fizetik ki. Mi végett is van ez a hatalmas nagyvárosi adósság és miért a körülötte lévő áthatolhatatlan információs ködfüggöny? Azaz mire is megy el a sok pénz? Erre maga a balliberális életvitel a válasz. Mindent támogatni kell, ami a normalitástól eltér. Ide – a teljesség igénye nélkül – sokféle „nemes” ügy tartozik, az illegálisan érkező migránsok „humanitáriusnak” hirdetett ellátásától, a nemiségükben tévelygők anyagi felkarolásáig, továbbá a kábítószerélvezők szerrel való ellátásáig: a forgalom (könnyű drogok) engedélyezéséig, de még a tűcserék finanszírozásáig is. Hatalmas összegeket emészt fel a deviáns életforma propagálására szerződtetett bértollnok had is tévéstől, újságostul, rádióstul. Ők nemcsak nagyvárosi, de országos szinten is népszerűsítik a liberális életérzést, tehát nagy szükség van rájuk. A különféle „független civil” szervezetek akciói sem ingyenesek. Gondolni kell a szélső balliberális jövő megalkotóira is, az ő tudományos kutatásaikra mint a nemváltogatás, a kényszermentes sterilizáció, vagy éppen a klasszikus világirodalom remekeinek átíróira és esetleg megsemmisítőire. Ez is sokba kerül.

Komoly érdek fűződik azonban ahhoz, hogy mindez ne legyen se látható, se a közbeszéd témája. Erről a liberális világ helyi politikai lerakatai gondoskodnak, főként ahol kormányon vannak, a kibogozhatatlanság őrei pedig azok, akiknek éppen az ellenkezője, a tisztánlátás biztosítása lenne a feladata, mint a könyvvizsgálóknak és a hitelminősítőknek. Azt, hogy ez meddig megy még így, nehéz megjósolni. Fővárosunk esetében legalább reménykedhetünk, hogy az újabb eladósodás megakadályozható és a zenészeket azok fizetik, akik a muzsikát rendelik. Mindehhez elengedhetetlen a sokkal nagyobb nyilvánosság közpénzügyeink városi fejezeteiről.