Hatvanhárom év

Hatvanhárom évvel ezelőtt, 1956 novemberében kezdetét vette a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka. Kádár János, a korszak ura harmincegy és fél évvel ezután, 1988-ban távozott a hatalomból – egy évvel később az élők sorából is. Azóta pontosan annyi idő telt el, amennyit a hatalomban töltött, vagyis az őt követő idő már ugyanannyi éve tart, mint ameddig a Kádár-korszak tartott. Nem volna érdektelen eltöprengeni azon, mire is jutott a posztkádári korszakban a magyar társadalom. Ez a harminc év körüli időtartam egy ember felnőtt életének nagyjából a fele, így kellően hosszú ahhoz, hogy a belőle kirajzolódó tendenciákból már látszódjon, mire számíthat az egyén és a közösség. Ha az élet anyagi újrateremtésének leggyakrabban használt mutatóit, a GDP és a reálbérek növekedését nézzük, az alábbiakra jutunk.

A Kádár-korszakban a GDP közel négyszeresére nőtt, vagyis kétszázhetven százalékos volt a növekedés, míg a névadó bukását követő hasonló hosszúságú korszakban nagyjából hetven százalékos. Vagyis a bővülés üteme alig több mint negyedére csökkent. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy az éppen Kádár bukásának évében elfogadott (máig is érvényben lévő) társasági törvény nyomán az országba áramló százmilliárd dollár feletti külföldi tőke a rendszerváltozás óta kivonja megszerzett profitját, ami előtte értelmezhetetlen lett volna, akkor az összehasonlítás eredménye még szívszorítóbb. Igaz, a reálbérek esetében már nincs ekkora különbség, de azért a Kádár-korszak száz százaléknyi növekedésével szemben csak hetven százalékos emelkedés áll.

Ám ehhez érdemes hozzátenni azt is, hogy a Kádár-korszak két élesen elkülönülő részre oszlik: az első huszonkét éven át, a második egy szűk évtizeden át tartott, s míg az első időszakban száztíz százalékos növekedés megy végbe, a szűk egy évtizeden át tartó második korszakban tíz százalékos csökkenés történik. A poszt Kádár-rendszernek így huszonnégy (!) évre van szüksége, hogy 2012-ben újra elérje az 1978-as reálbérek szintjét. És végzetes tévedés az a közkeletű sztereotípia, miszerint az első időszakban Kádár külföldi kölcsönökből fedezte az életszínvonal emelését, és aztán ezt kellett kamatostul visszavenni a csalódott néptől.

Az igazság ezzel szemben az, hogy az első időszakban a reálbér növekedésének kizárólag a magyar társadalom elképesztő ereje és sajnos egyre inkább önkizsákmányolásba hajló munkája volt az alapja.

A második korszak brutális forráskivonása inkább az akkor, már „Kádár alatt” a teljhatalmat átvevő, rejtett, „belső SZDSZ-nek” köszönhető, amely „reform” fedőnéven elindította az 1990 és 1998 között csúcsra járatott kifosztó stratégiáját. Talán érdemes a népesség vagyonában végbemenő változásokat is összehasonlítani, hisz mindez a gazdasági folyamatoknál sokkal mélyebb összefüggéseket is képes megmutatni.

Nos, Kádár alatt összességében hatszázezer fővel nőtt az ország népessége, úgy, hogy korszak nagy részét jelentő 1980-ig tartó szakaszában a növekedés közel kilencszázezer, a rövidebb második korszakban már közel háromszázezres csökkenés megy végbe. A máig tartó posztkádári korszakban a népesség csökkenése már folyamatos és több mint hétszázezerre tehető. Ha a születéskor várható élettartamot nézzük mint fontos életminőség mutatót, a két korszak pontosan ugyanúgy teljesít, mindkettőben harmincegy év alatt öt-öt évvel nőtt a születéskor várható élettartam, de drámaian nagy az eltérés a férfiak és nők között. Mert míg a nők esetében hat év és öt év a két korszak növekedése, a férfiaknál a Kádár-korszakban mindössze három év a növekedés, később ennek éppen a kétszerese, hat év a növekmény.

Mindez a Kádár-korszak elképesztő módon önkizsákmányoló életmódjának a következménye, ez volt az ára az életszínvonal térségünkben egyedülállóan gyors növekedésének. Ami az anyagi vagyonokban bekövetkező változásokat illeti, itt csak becslésekre hagyatkozhatunk, mert nagyjából Kádár bukását követően a nemzeti vagyon számbavétele (eléggé rejtélyes módon) eltűnt a statisztikai számbavételi rendszerből, és az óta sem tért oda vissza. Vagyis utoljára az 1989-es statisztikai évkönyvben láthattunk Magyar nemzeti vagyon című fejezetet. Az erre vonatkozó elemzések azonban azt valószínűsítik, hogy míg a Kádár-rendszer alatt a nemzeti vagyon több mint kétszeresére nőtt, addig a Kádár utáni korszakban alig több mint felére csökkent. Ezt a drámát fedte el látványtechnikailag a legtehetősebb rétegek lendületes gazdagodása.

A vagyonvesztés egyik fontos eleme az adóparadicsomokba (offshore) való „kimentés” volt, ami egy Tax Justice Network nevű nemzetközi szervezet számításai szerint Magyarországot illetően 242 milliárd dollár volt 1988 és 2010 között. Messzire nyúló történelmi okok miatt a társadalom évszázadok óta vesztes többségének a leg­mélyebben rejlő lélektani mintázata – azaz pszichológiai fraktáljai – a tartós és kiszámítható viszonyokat tartja saját életére vonatkozóan a legfontosabbnak.

Ferenc József rendszere a kiegyezést követő fél évszázad során, Horthy rendszere a két világháború között, Kádár Jánosé 1956 után ennek a rejtett „mély mintázatnak” próbált megfelelni. A Kádár utáni rendszerváltozás rendszere is csak úgy válhat stabil berendezkedéssé, ha egy, ebbe a különös sorba illeszkedő, negyedik uralmi reprezentáns képes lesz ezt a lélektani mintázatot megérteni, átérezni, a benne foglalt vágyakat valóra váltani.