Vélemény és vita
És feltámad a szél
Ugyan ki is emlékszik már arra, ki volt Luis Corvalán? Elárulom: a chilei kommunista párt főtitkára, 1958-tól
A katonai puccs idején, 1973-ban letartóztatták, de óriási kommunista világkampány indult az érdekében, végül 1976-ban Zürichben egy úgynevezett szovjet ellenzékivel kicserélték. Igen, volt ilyen is. Mint Dzsudzsákot a válogatottban: ment, helyette jött. Az ügyet a korabeli szocialista sajtó persze nem nagyon szellőztet(het)te, a hetvenes évek második felében mégis népszerű vicc volt: hogy érzi magát Corvalán? Mintha kicserélték volna…
A „szovjet ellenzéki”, akivel a chilei pártvezért kicserélték – ma már csak ő az érdekes igazán. Ha úgy tetszik: a néhai Szovjetunióval, a kommunistákkal, meg szerencsétlen Corvalánnal együtt, ő az egyedüli maradandó az egész históriában. Annak ellenére, hogy Vlagyimir Bukovszkij nemrégiben, hetvenhét éves korában visszaadta lelkét teremtőjének, itt fog maradni köztünk, az idők végezetéig.
„…és feltámad a szél” – ezzel címmel magyarul 1991-ben jelentek meg visszaemlékezései. Tizenkét évet töltött fogságban, részint a Gulagon, részint a „pszichikai gyógykezelés” elnevezésű szadista irtózatnak alávetve vérbeli szovjet (büntető) elmegyógyintézetben. Ama nevezetes csere után Nagy-Britanniában telepedik le, a cambridge-i egyetemen fejezi be a Moszkvai Állami Egyetemen kényszerűen félbemaradt neurofiziológai tanulmányait, majd (nem akárkivel esik meg ilyesmi) oktatónak hívják Cambridge-be. Hazájába először 1991-ben térhet vissza, közben megírja az 1970-es és ’80-as évek Szovjetuniójáról szóló nagyívű munkáját, amely magyarul A moszkvai per címmel 1996-ban, a XX. Század Intézet gondozásában jelenik meg.
Valószínűleg a legokosabb és legnagyszerűbb oroszok egyike volt, aki korunkban erre a földre született. A Szovjetunió megszűnése után azt mondta, a rendszer összeomlott ugyan, de ezzel a munka nem ért véget, mert még sokáig nem tudják meggyőzni a nagyhatalmakat arról, hogy „ítélkezni kell a rendszer fölött”. Az Európai Unióban napjainkban zajló fejleményeket tömören így foglalta össze: „most az európai nemzetekből próbálnak meg egy új kolhozt létrehozni”.
Élete egyik legnagyobb megtiszteltetésének nevezte, hogy Petőfiről elnevezett magyar díjat vehetett át 2013-ban. Elmondta, elementáris hatással volt rá az 1956-os forradalom és szabadságharc. Orbán Viktor miniszterelnök 2011-ben a parlamentben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntette ki. Két évvel ezelőtt, hetvenötödik születésnapján arról beszélt, nem pesszimista, „mindenhez nyugodtan viszonyulok, mert tudom, hogy minden elmúlik”. Ám hozzátette, nagyobb dolgot nem veszíthet el az ember, mint a szabadságát. Mert a szabadság az egyetlen érdemes módja civilizációnk megélésének, ezért érdemes élni és meghalni.
Az „…és feltámad a szél” végén felidézi, ama bizonyos csere alkalmával kényszerűen hogyan, milyen körülmények között kellett elhagynia az imádott Szent Oroszországot: „A repülő ereszkedni kezdett, a csekisták kíváncsian nézték Svájcot. »– Kevesebb az erdő, mint nálunk. – De milyen kis parcellák. Ez mind magán. – Minden parcellánál ház van.« Jó, hogy van a világon külföld, szolgálati útról lehet hozni a feleségnek külföldi rongyokat. Ez a magasabb jólét. Minél közelebb voltunk ehhez a külföldhöz, annál észrevehetőbben változtak meg. Olvadozott a csekista homály, talányos szótlanság. Maradt a szovjet ember. Már némi irigységet éreztek irántam, a szemükben külföldivé váltam. Megérkeztünk a repülőtérre. Hirtelen megjelentek a páncélkocsik, kiszálltak a katonák. A repülőt körülvették. Most már ők voltak börtönben, őrizet alatt. (…) A szovjet követség kocsijába ültettek. Aztán megjött az amerikai követ, Davis kocsija, és átültünk oda. Ez volt az egész kicserélési akció. Hogy repült el Corvalán repülője, nem láttuk. Sem motozás, sem dokumentum-ellenőrzés. Minden vagyonom, minden értéktelen börtöngazdagságom itt volt az ágyhuzatba tekerve, ahogy a cellában összecsomagoltam. Könyvek, füzetek, az elrejtett kés, penge, golyóstoll (…) Amíg a repülőtér épületéhez közeledtünk, nem tudtam leküzdeni azt a furcsa érzést, hogy a csekisták hibájából valami nagyon értékeset hoztam magammal, amit semmiképpen nem lett volna szabad kiengedni az országból. De ezt semmilyen motozás nem fedezhette volna fel.”
Ha egy óriási kincset, úgy tűnik, elveszítünk, mint (látszólag) Bukovszkijt, az ember kénytelen leltárt készíteni, fölmérni-fölbecsülni, ami maradt. Vlagyimir Konsztantyinovics láttán-olvastán Ottlik Gézával azt mondhatjuk: minden megvan.
Így maradhatunk nyugodtak. És feltámadt a szél, valóban.
