Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Halálra való várakozás

Olyan lehet ez a nap, hogy elmaradoznak az ismerős mosolyok, s ha fel is rémlenek az egykori kedves arcok, a tekintetekben riadalom, iszonyodás, szánalom van

A mozdulatok fészkelődők, kiutat, menedéket keresők, a szavak bíztatók, de meggyőződés nem hallatszik ki belőlük, erőltetett színjáték az egész. Olyan lehet, hogy erőtlen szemeiddel átlátsz még a nedves, nyálkás fátyolon, látod még az arcokat, a függönyre reppenő legyet, a redőkön áttörő fényleplet, pedig már rég elbúcsúztál mindentől, ami fontos volt. Fontos volt?! Ezerszer végiggondoltad már, mi is lehetett fontos valójában, s mi volt az, amire elfecsérelted az erőd és az időd. Sohase jön ki jó arány, akárhányszor pergeted végig szárnyaló életed képeit, immáron az egészét. Istenem, de rossz irányba billen annak a titokzatos mérlegnek a nyelve! S ilyenkor elgondolkodhatsz, vajon a felesleges hívságok, az elvesztegetett idő, az elpazarolt képességek ólomsúlya nem húz-e pokoli mélységekbe, ha a lelked szárnyaló ezüstje olyan könnyű, olyan áttetsző, olyan súlytalan e rettenetes megmérettetésben.

„Nem így mérnek ott!” – nyugtatgatod magad. A dekagrammok, mint itt a lázmérőben is a higany, semmivé válnak a döntő pillanatban, elpárolognak, olyanok lesznek, mint a késői hír hozója, mikor már minden eldőlt: fontoskodók, bosszan­tók, nevetségesek. Nem így mérnek ott. Talán inkább egy mécses lángjában, egyetlen lángjának egyetlen lobbanásában megmérettetik a gyerekkor. Igen a gyermekkor! Abban nem lehetett semmi felesleges, semmi hivalkodó. Örökre születtünk. A gyermekországban, ahol hős lovagok és gyönyörű hercegnők élnek. Nem, nem mese ez. Tündérek és boszorkányok tartják a forrás felett a hidat. Hát abban a gyermekországban a meséken kívül csak nem volt hiúság, erőszak, bolondság? Abban ott volt anya és apa. Abban volt valami belső remegés, valami életre várás. Volt jövő, dicséret, kaland. Túl hosszúnak is tűnt az idő, a várakozás. Miért is akart mindenki mielőbb kitörni a belső világból – a szeretetből –, hiszen odakint fagyok, sziszegések, szúrások, hamis szép szavak, s mennyi csapda várt. De mégis!

A gyermekkor, az tiszta volt. Telve eséllyel, hogy bölcs leszel, felvértezve értelemmel, és boldogtalan nem lehetsz, mert vár a szerelem.

S aztán ott az ifjúkor. Az önvád nélküli habzsoló ifjúkor. Annak is ott kell lennie a mérlegen. Húszévesen. Az is pihekönnyű? Zengő ének, erős akarat, lázadás. A szerelem ideje, a buja tüzeké, ajkaké, simulásoké, a világgal dacolásoké, akár egyetlen pillantásért is. A húszéveseké. Hej, milyen átkozott nagy szerencsénk volt, hogy a szabadságért lázadhattunk, az igaz szabadságért, szépségért, szerelemért. Nem hagytuk magunkat ideológiákba, politikákba tuszkolni, deformálódni, degenerálódni, önzésekbe záródni. Lobogott a hajunk, közös volt a lázunk, úriemberek voltunk vagy megvadultunk, de mindig a szabadságért. Mindent akartunk és mindent odaadtunk. „Megtettem Uram!” – mondod majd magadban csendes magányodban. Megtetted. S sokan belehaltak. Elment Ő is, aki a legfontosabb volt, s mennyien még mások. A líra, a romantika, a fényszilánktól megvakulás. Nem tudtam, hogyan kell halálig a szemébe nézni a szerelmemnek. Marasztalni. Mert elszakadt e Földtől a tekintete. Tőlem is. Tőlem utoljára. S sorsommá vált, hogy megkeressem sírhelyét. Ásót ragadjak, keresztet faragjak, imát mormoljak és sírjak, hangtalanul, könnytelenül sírjak. Hiszen ifjú voltam még, repülni vágyó ifjú. Miféle nap volt az, amikor oda kellett futni a sírhoz, menekülve az idő markából, s mégis árván állni ott a sokaságban. S miért nem együtt, s miért nem nekem előbb? No lám, az önzés. Azóta nem ér véget az idő egyetlen nap, egyetlen éjszaka sem. Nem alszom. Vár az a sír, a végső kikötő. De hogy a béklyót mikor rázhatom le, nem én döntöm el.

Olyan lehet, hogy vágyódsz már oda, pedig azt mondják, hogy még nincs itt az idő. Még itt, a halványzöld falak között is lenne dolgod. „Ugyan, miféle dolgom?” – kérdezed legyintve, rezignált fintorral. Késlekedtem. Késlekedem. Porhanyóssá válok, még mielőtt testem a földbe kerül. Múmia néz vissza a tükörből. Nevetnek. De hogyan?! Nincs ennél rémisztőbb, reszketegebb nevetés. Nincs ennél zsibbatagabb mosoly. Nem baj. A sok marhaság ma lehull rólam, a sok közhely, a sok okoskodás. Végtére is halottak napja van.

Hogy a bölcs addig él, amíg élnie kell, s nem addig, amíg élni tud? Micsoda marhaság. Vagy ez nem is közhely? Lehet, hogy igaz? Igaz volt a szerelem?Igaz volt a sok boldog óra, igaz volt a várak tövében az elringató csend, a csillogás, a szikrázó tekintet, a hosszú fekete hajamba markoló szerelem. Az antik ívek feletti magasra emelt tekintet is igaz volt? S még igaz is lehet? S most álarcosok játszanak, énekelnek, nevetnek, zene szól, egy torz alak vicsorogva követeli halálom, egy szépséges királylány követne, piros tök mélyén pislogó kékek, ez itt ölelne, amaz kést emel rám. Miféle karnevál ez? Hol itt a vidámság?

A táskámat valaki már összecsomagolta. Kell a hely.

Olyan lehet, hogy nem tudsz dönteni, itt vagy-e még e Földön, vagy csak árnyak játszanak veled. Már elindultál, szemeidet már lezárták, de még látod Őt, látod a szerelmed, akivel az életed leélted, s megrémülsz, mert az Istent kellene látnod! Minden kis remény oly jólesik, de nem tudod eldönteni, mi a remény, és mi a rossz hír?

S egy pillanatra felélénkülsz. Hangod is megemeled. Terveidről beszélsz. Lobbansz. Akkor megint elmaradoznak a mosolyok. Remény? Hisz nem valami emberi hív! Isten hív. S Ő tudja, mikor jön el az idő. Már ellene lázadsz.

„Meghalni volna jó” – omlasz vissza az izzadt párnára, s megkönnyebbülések közepette lehunyod a szemed. Várakozás ez. Mennyit várakoztál életedben. Hajnali háromkor ébren virrasztva, templomban térdet hajtva, méltatlan állapotban, értelmet vesztve. Ez is elfecsérelt idő volt. Ahogy múlt az idő, egyre többet várakoztál s az erőd egyre fogyott. A leghosszabb várakozás az ember életében a halálra várakozás. Ki mikor kapja ajándékba ezt az érzést, nagyon eltérő. Senki bölcs meg nem mondhatja, mikor érkezik ez a furcsa, nyugodalmat és izgalmat hozó érzés. Már fiatalon, forgó, égő ideges kamaszkorban. Vagy férfikorban a betegség kegyetlenségével. Hogyan fogadjuk, csupa szenvedéssel, vagy reptető megkönnyebbüléssel, felszabadulással? Van, aki siettetné enyhülést várva: akkor már legyen vége! Más könyörög: csak még egy kis időt…  A fájdalom megvetése nem evilági erőket feltételez. Akad, aki kezébe veszi a dolgokat: megteszi maga. Vajon ennek ellensége-e az Isten vagy barátja? Vakmerő vagy gyáva? De hiszen még ezt sem tudjuk!

Halottak napján engedtessék meg, hogy az élőkről szóljak. Azokról, akik élnek, s elmennek majd, s azokról, akik már elköszöntek, s emlékezetük itt él velünk. Én mindegyikből való vagyok. A halálra való várakozásé. Valahogyan, valamiképpen minden egykori emberi élet itt él bennünk, ha tudunk róla, ha nem. Ha ismertük arcát, ha nem. Ha megpendíti a húrt bennünk, vagy csak ha némán üresen ül egy foszladozó felhőn. Ez a nap nem a halálról szól, nem is a meghalás gyötrelmeiről. Számolgatásról, mikor ment el, s nekünk mennyi van még hátra. Ez a nap az életről szól, mert emlékezni csak azokra tudunk, akik éltek, s szeretettel, jól éltek, alkottak, s nem folytak szét nyomtalanul a semmiben. Megérdemelték a születést és kiérdemelték az örökkévalóságot is. Nagy próbatétel a halál, de még nagyobb az élet. Durván szólva: az előbbi elkerülhetetlen, az utóbbi nem.

Ilyenkor sokan ellátogatnak a temetőkbe. Mécsest gyújtanak, otthon gyertyát. Elgondolkodnak, hogyan lett vége? Szeretteik álma hogyan ért véget. Sokaknak fáj a jelen, s vajon kinek nem? Nem is a fájdalom napja ez, amiről beszélek. Az emlékeké, a lélegzésé, az angyaloké, az őszé, a cipőnkre hulló sárga falevélé, a fákon félszegen megbúvó, messzire már nem repülő madaraké, az ügyetlenül sírra helyezett virágoké, az örökké tartó illatoké, a rettenetes érzésé, hogy rég elment szerettünk testében az ideg megmozdult, s a szívünket széttépi a fájdalom…

Kapcsolódó írásaink

Forró Péter

Forró Péter

Légmozgás

ĀFricska. Új szelek fújnak. Frissek, szabadok, demokratikusak. És a fuvallat nemcsak a száraz levelet kapja fel, híreket is görget maga előtt

Kacsoh Dániel

Kacsoh Dániel

Vesztes tagozat

ĀHa de jure nem is, de facto megalakult az MSZP levelező tagozata, alapítója nem más, mint Korózs Lajos, aki fontosnak érezte, hogy vitriolos irományban reagáljon a HVG-publicista Révész Sándor minapi szösszenetére