Elveszett hangok

Márai Sándor halottak napjára írt egyik publicisztikájában egyebek mellett ezt olvashatjuk: „Mikor a rádióból felhangzó hősök, államférfiak, tudósok, írók és művészek személyes lejtésű hangját hallgatjuk, egyszerre honvágy fog el a múlt iránt, mely örökre magába zárta és elsüllyesztette napjaink szavát. Gondolják csak, milyen izgalmas, félelmes és nagyszerű élmény lenne meghallgatni a rádióból Szent István szavát! Vagy Mátyás király egyik parancsát! Vagy Zrínyi hangját, amint a magyarság kötelességeiről beszél! Vagy Pázmány Péter beszédét, Berzsenyi, igen, Petőfi és Arany hangját. Mert az emberi hang mélyebben, személyesebben örökíti meg és fejezi ki egy ember személyiségét, mint az arckép…”

Márai írhatta volna, hogy milyen izgalmas és félelmes lenne meghallgatni Hunyadi János, II. Rákóczi Ferenc, Wesselényi Miklós vagy Széchenyi István hangját. Utóbbiról azt írta Kemény Zsigmond: „hangja erős, férfias volt”. Ilyennek is képzelem. Ismerve az életutakat, hátborzongató pillanatokat élhetnénk át. Síron túli üzeneteket, ahogy az volt a Kossuth hangja is, sok évvel a kormányzó 1894-ben bekövetkezett halálát követően.

Ha az ember egy történelmi személyiséggel hosszú éveken át foglalkozik – ahogy tettem én is évekkel ezelőtt Széchenyivel –, egy idő után hallani véli a hangját is, bárha ezt a hangot semmilyen viaszlemez nem őrzi.

Alighanem igaza van kortárs költőnknek, amikor azt írta: „Az eltávozott orgánumát felejti el legelőször az élő, a halott hangja azonnal kikopik a lélekből, a mondatai, az ölelése, a szokásai megmaradnak, de a hangja elvész.”

Kérdezem: miért? Kár, nagy kár – mondom, pedig a Márai emlegette személyiség így lenne maradandóbb, élőbb. Születésünknél fogva rendelkezünk azokkal a tényezőkkel, amelyekből megformálható a személyiség, de a halállal, úgy tetszik, a hang elvész.

Volt szerencsém a Magyar Rádió archívumában írók, költők és politikusok hangját hallgatni, például Karinthy Frigyesét vagy Maléter Pálét. Karinthy hangja csevegős volt, Maléteré Pálé férfias, amit a fényképek és a filmrészletek is sugallnak. De nem hallhatjuk József Attila hangját, aki bár többször szerepelt volna a rádióban, azonban hol beteg volt, hol meg a vihar akadályozta meg, hogy hangja az éterbe eljusson. Nem őrzi felvétel – az irodalom nagyjai között maradva – Ady Endre vagy Radnóti Miklós hangját sem.

Szomorúság, hogy nem hallhatjuk a gégerákban elhunyt Kosztolányi Dezső hangját. Puszta Sándor leányfalui plébános néhány nappal a halála előtt felkereste a beteg költőt a kórházban és így emlékezett erre a látogatásra:
„Jó neked Sándor, mert hiszel – [mondta Kosztolányi a papnak.] – Megfogtam a kezét és sokáig simogattam. – Higgyél te is Dezső bátyám, hidd el könnyebb lesz… – Vigasztalni próbáltam:

– A hangod meg visszajön… Meglátod, meggyógyulsz – bizonygattam, valami másvilági fluidummal a hangomban, mert bizakodóan megszorította kezem (s míg el nem jöttünk, el sem engedte)…”

Hihetjük, hogy a hang hiánya harsányabban szól néha, mint a hang maga. Írhatom talán, hogy üvölt! És csak reménykedünk abban, amit Kosztolányi leírt: „A halottak az élők vis-a vis-jai? Itt vannak közöttünk…”

Ezen az egyetlen napon bizonyára így van.