Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Altudat

Aki a csalást alkalmazza, elfogadja, annak már csak egy lépés az erőszak

Lehet, hogy Révai József azt üzente a magyar íróknak, hogy ideje vigyázó tekintetüket Párizsról Moszkvára irányítani, de az én szemem makacsul vissza-vissza tér Párizshoz, már csak azért is, mert Európa sorsa végül is ott fog eldőlni, Franciaországban. Nem tudom pontosan megmagyarázni, miért érzem így, miért negligálom Berlint vagy éppen Brüsszelt, s főleg Budapestet, de az érzései ellen mégse tehet sokat az ember.

Bukásra van-e ítélve a francia nemzet és Európa? Nem tudom elhinni, de látom, ragályos betegségei gyorsabban terjednek manapság, mint egykor az üdvös hatásai. Az biztos, hogy nálunk termékeny talajra találnak a nemzeten belüli viszály jellegzetes francia mélységei, amelyekről egykori elnökük azt mondta, hogy „történelmi árkok”, amelyek mára leginkább a politikai tudatalattinkban vannak jelen.

Akkor még Valéry Giscard d’Estaing úgy vélte, ilyen árkok nincsenek az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy Németországban. Az ellenzék ott sohasem kérdőjelezi meg a politikai „rezsimet”, legfeljebb mások az elképzelései ideológiailag, gazdaságilag stb. Az egykori francia elnök szerint Franciaországban ez nem így volt már tíz éve sem, s mintha mi azt látnánk, hogy Trump megválasztása, vagy a Brexit megszavazása, Németországban pedig a migrációhoz való viszony szépen közelíti ezekben az államokban is a hatalomra vágyó ellenzéket a „rezsim” megkérdőjelezéséhez.

Minket előszeretettel kapcsolnak szellemileg Németországhoz, s van egy hagyományos, eléggé egyoldalú angolszász szimpátiánk is. De akkor honnan is jöhetett 2010 után az a határozott, s az első hónapoktól hangoztatott ellenzéki vélemény, hogy itt egy „rezsim” épült ki, amelyet „a demokratáknak” meg kell dönteni, akár nem demokratikus – erőszakos – úton is? Csak nem valami mély tudatalatti világban gyökerezik ez, amely – Trianon  ide, Tria­non  oda – Párizsból ered? Márpedig az ember döntéseit a tudatalattija határozza meg. Az „altudata” – ahogy Gyurkovics Tibor is megfogalmazta: az feszíti az erőket alkotássá, értékké, vagy rosszabb esetben romboló agresszivitássá, frusztráltsággá.

Ha politikáról beszélünk, a legérdekesebb, hogy a mélyben mindig a kultúráról van szó. Nem az eredmény, cél, szándék, rátermettség, szorgalom és ezer más „mutató” számít, hanem valami altudati viszály. Franciaországból ered az a hamis, de nagyon is tudatos politikai eszköz, hogy minden egyes választás, akár egy hetven lakosú kis falu önkormányzatáé is – arról szól, hogy kik kerülnek hatalomra.

A köztársaság felkent híve és felzászlózott lovagjai, avagy ezek nyílt, reakciós ellenségei. Mindkét fél igyekszik önmagát hószínű, hozzáértő, erkölcsös csoportnak beállítani – megcélozva a választó tudatalattiját – egyszer több, máskor kevesebb sikerrel.

De a lényeg az, hogy a két tábor két inkompatibilis rendszerhez tartozik. Mindig „rezsimet” dönt.

Akkor is, ha ilyen „rezsim” nincs. Ha nem sikerül, diktatúráról kiabál, ha sikerül a demokrácia diadaláról.

A valódi demokraták a modern parlamentarizmus számtalan védőhálójával ellátott képviseleti rendszerében se nem építenek, se nem döntögetnek rezsimeket. Elfogadják a népakaratot, sőt: elfogadják a szemben álló politikai csoportot partnernek. Kompatibiliseknek tartják magukat. Ha az ellenfél győz, gratulálnak, és felmérik, mi lehetett az oka a vereségnek.

A franciáknál a „Nagy Francia Forradalomig” kell visszamenni a „történelmi árkok” és „rezsimek” megértéséhez, s persze a „Kommünig”, népfrontig, kollaboránsokig és partizánokig, De Gaulle-ig, a gyarmatokig, Algériáig. De nekünk is hosszú az út vissza a múltba, hogy megértsük ezt az altudati politikát. Nem csak az utolsó rendszerváltoztatásig kell visszautaznunk. Vissza kell menni 1956-ig, 1944-ig és 1945-ig, 1918–20-ig, sőt 1867-ig, s akkor már 1849-ig. Micsoda árkok! Megrázkódtatások, átmenetek. Be kell látnunk, hogy ezek az árkok alapvetően kulturális jellegűek.

Miként a múlt, a történelem a kultúránk része, akkor is, ha tudomány tiszteletet parancsoló talárjában, s ha bohóc fényes ruhájában mutatkozik. Ezért van az, hogy a teljesítmény néha nem éri el a jutalmát, a munka nem kapja meg a megbecsülést, a tehetség alul marad a hozzá nem értéssel szemben. Megtapasztaltuk már többször az altudat diadalát.
S ehhez nagyon passzolnak az altesti szimbólumok.

Veszíteni lehet, és győzni is.

Ez feltétele, de nem a lényege a demokráciának. A lényege az egyes elképzelések harmonikus és békés kapcsolódása a nemzet fejlődése érdekében. Ehhez eszköz a politikai szabadság, a választási rendszer, a sokszínű, értelmes média, sőt még az oktatás is. (Persze nem úgy, hogy a politikát vigyük be az iskolába, sokkal inkább úgy, hogy az útvesztőket, csapdákat felismerő, manipulációkon átlátó fiatalok kerüljenek ki az iskolákból.) Akik abban a politikai térben, ahol a demokrácia minden eleme adott, állandóan „rezsimet” váltanának, valójában aláássák demokrácia alapjait. Nekünk, akik közvetlenül nem veszünk részt a táncban, talán még fontosabb: hogyan veszítettünk és hogyan nyertünk? Nem lehet fényes a jövője annak a nemzetnek, amely építve veszít és rombolva győz. Fordítva sokkal jobban hangzik, de ott az az átkozott altudat. Amelyre csak légvárakat, gyűlöletet, nihilt lehet építeni. Csalást is.

S aki a csalást alkalmazza, elfogadja, annak már csak egy lépés az erőszak. S nagy azoknak a felelőssége is, akik – bár tudnak róla –, a csalás ellen nem tesznek semmit. Talán valami szánalmas „utóvédharcnak” gondolják, felesleges konfrontációnak. Persze, ha nincs rá mód, érthető, de még 1947-ben is volt! Igaz ráment az ember élete, mint Pfeiffer Zoltáné, aki bíróságon küzdött igazáért. Ez is fontos. De még inkább érdekelne a „hivatásos rezsimváltók”, hogyan tekintenek ránk, kik vagyunk mi? A többség. Hogyan jelenünk meg a gondolataikban?

(A „hivatásos forradalmárok” véleményéről már többször volt szó ezeken a hasábokon.) Fekszünk aranyozott kanapénkon, s reggeltől estig számolgatjuk a kisnyugdíjasoktól ellopott pénzt, hamarosan indulunk az Adriára egy jó kis orgiá­ra, lelkünk mélyén visszahoznánk a jobbágyságot, a derest, az Úriszéket, palotáink rejtekében Mága mulattat, üldözzük a hajléktalanokat és szándékosan tüzeljük az avart, hogy mielőbb pusztuljon a Föld, s ne kelljen számot adnunk súlyos bűneinkről. Körülbelül.

A parancsokat megkapták. Megfosztani minket legfontosabb önvédelmi muníciónktól: a múltunk tetemes részétől. Mert ha nem, magabiztosak, erősek lehetünk, s jól is érezhetnénk magunkat a bőrünkben, levetkőzhetnénk átkozott gátlásainkat. Ha úgy éreznénk, hogy életerős, ősi történelemre támaszkodhatunk, amely mindannyiunk számára közös. És itt jön újra elő
a tudatalatti.

Mondjuk ki: polgártársaink jelentős része dolgozik azon, hogy ne érezhessük jól magunkat. Mindent vitatnak, sokszor már csak a vita kedvéért is és sajnos értek el sikereket: kibékíthetetlen kettévágódás történt, ami nagyon megnehezíti
a munkát, s kedvez az agresszivitásnak, az ellenségkeresésnek, a „rezsimdöntésnek”. Muníciójuk az irigység, a frusztrált elégedetlenség, a dogmatizmus, agresszivitás, a hőzöngés. A franciákról írta Jeffe R. Pittsé: „A francia társadalom modellje a hőzöngés. A franciák kizárólag a hatalom ellenében gyűlnek össze vagy lépnek szövetségre.” Hát ezért kell nekünk továbbra is Párizst figyelnünk, furcsa felfedezés számom­ra, hogy minden történelmi megrázkódtatásunk ugyanezt üzeni. Oly távol állunk a németektől, oroszoktól, törököktől – akik pedig huzamosabb ideig ránk telepedtek –, s oly közel a franciákhoz. És ennek is az oka a kultúrában, azaz a történelemben keresendő. Az árkok és hasadások egy társadalomban végzetesek lehetnek az erős, veszélyes kihívások idején.

Ki tagadhatná, hogy korunkban ilyen kihívások sokasága éri a franciákat és minket is. Ahogy itthon, Európában se egymás ellen keressük a megoldásokat. Vagyunk olyan erősek, hogy a jószándékú erőket összefogva oldjuk az elmúlt évtized görcseit. Talán még az altudati görcsöket is, bár ezeket sokkal nehezebb lesz.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Öröm és bánat

ĀFricska. Már kora reggeltől kerestem, kutattam, de nem leltem

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Európa megtagadói (6.)

ĀA Der Spiegel című balliberális német hetilap egyik nyári száma címlapján mutogatta az „Európa-kapitánynak” titulált Carola Racketét

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom