Vélemény és vita
A névjegykártya
Ülünk az októberi nyárban a Duna-menti teraszon a barátommal, az arcán rejtélyes mosoly. Vajon milyen titkot tartogat a mosolya – gondolom –, milyen újabb tárgyat talált, amit meg akar osztani velem?
A következő pillanatban zakójának bal belső zsebéből egy kis mappát húz elő. Hányszor őriztek ezek az oldalak rejtett kalanddarabokat, meglepő dokumentumokat, ismeretlen fotókat. Lapozgat benne előre-hátra, aztán komoly arccal egy névjegykártyát csúsztat a kezembe.
– Nézd – mondja, és várja a hatást. Nézem, és lassan hátradőlök, s alig tudok megszólalni a széken.
– Lehetséges? – kérdezem hitetlenül.
– Lehetséges – mondja, és megint mosolyog, mint a gyerek, aki valamilyen csodára lelt.
Raoul Wallenberg névjegykártyáját tartom a kezemben!
Nemrégiben beszéltünk arról, hogy barátja és munkatársa Per Angel – akit 1995-ben magyar földön is kitüntettek – érdemei között emlegetik, hogy V. Gusztáv svéd király francia nyelvű táviratát Danielsson budapesti svéd követ és Per Angel attasé adta át 1944. július 1-jén Horthynak, hogy mentsék a zsidókat. És a deportálásoknak egy időre vége is szakadt, amíg Szálasi október 16-án át nem vette a hatalmat. Per Angel írja Wallenbergről a budapesti élményeit tartalmazó könyvében: „Meg vagyok győződve arról, hogy senki sem volt alkalmasabb arra a feladatra, amit Raoul elvállalt.
Kiváló tárgyaló volt, remek szervező, leleményesen feltalálta magát minden helyzetben, hidegvérű volt, ha kellett, és tudott erélyes is lenni. De szívében idealista volt, mély érzésű ember.”
Hallgatunk. Forgatom a kezemben a kicsiny relikviát, egy szeletét a történelemnek.
– Honnan került elő a kártya? – kérdezem a barátomtól.
– Egy pince mélyéről – feleli –, egy láda aljáról. – S a fantázia már dolgozik is. Wallenberg névjegykártyát adott valakinek, akinek aztán megmentette az életét. Így képzelem, így remélem.
Már sokadszor olvasom a magától értetődőt. Franciául áll a névjegykártyán: „Raoul Wallenberg Secrétaire a la légation de S. M. le Roi de Suede Budapest.”
Egy idézettöredék ötlik fel Wallenberg kézírásával: „…Az éj folyamán a kis élelmiszer-tartalékok a házak között szétosztandók és a házakban a lakók között is. Az emberek ne csináljanak papiros-csomagot, hanem ruházati cikkekbe csavarják be…”
A névjegykártya miről árulkodna, ha beszélhetne? Elfeledve is megmaradt talizmánnak a zsebben? Vagy közömbösen viselte az idő múlását? Vajon épp azért kövesedett úgy bele az öröklétbe? Hányan fogták, forgatták a nehéz időkben az ujjaik között? És talán, vagy természetesen, maga Wallenberg is.
– Hagyd itt nekem egy napig – mondom a barátomnak.
– Nem veszhet el! – kiáltja nyomatékkal, de tudja, hogy megbízhat bennem. Most magunkra maradtunk mi ketten. A névjegykártya és én. S kérlelem, hogy annyi idő múltával is meséljen.
