Vélemény és vita
Keleten a helyzet
Az új vagy kulturális baloldalt nem érdeklik a szociáldemokrácia hagyományos céljai, politikájuk középpontjában a hagyományos társadalmak alapjainak lerombolása áll
Azt az örömet, amit az euroatlanti sajtó érzett a magyarországi helyhatósági választások eredményei láttán, erősen megkeserítette a lengyelországi parlamenti választások eredménye, ahol a Jog és Igazságosság pártja, röviden PiS fölényesen győzött. A The New York Times, miközben közli a számukra kiábrándító eredményeket, nem győzi hangsúlyozni, hogy a kormánypárt megosztja a lengyeleket például olyan kérdésekben, mint a melegjogok, az idegengyűlölet, a médiaszabadság vagy az igazságszolgáltatás korlátozása. A kormányzópárt bűnéül rója fel, hogy az a melegjogok (LGBTQ) lengyelországi érvényesítését külső támadásként fogja fel, ami Lengyelország nemzeti identitását veszélyezteti.
Ugyanakkor a lap kénytelen elismerni, hogy a PiS a lengyeleknek tett korábbi ígéreteit, például a megtermelt jövedelmek egyenlőbb elosztását, a családok támogatását, meg is valósította, és talán pont ez fájhat a legjobban a New York Timesnak, ugyanis a családok támogatása messze esik a liberális értékektől, különösen a melegjogoktól. A Financial Times az eredményeken keseregve a PiS szemére hányja, hogy a közmédiából kormánypárti szócsövet formált, de azt kénytelen elismerni, hogy a lengyelek életszínvonala jelentősen javult a PiS kormányzása idején, és ez – úgy látszik – a lengyeleknek fontosabb, mint, mondjuk, a médiapluralizmus, ami alatt a gyakorlatban nem valamiféle egyensúlyt, hanem a liberális média nagyarányú fölényét kell érteni. A Haaretz izraeli lap a PiS győzelme kapcsán, a párt revizionista történelemfelfogását emeli ki (a vita a lengyelek holokausztban játszott szerepével kapcsolatos) és hogy ellenállnak a zsidó tulajdonok visszaszolgáltatásának. A többi vád azonos a mások által emlegetettel, csak az iszlamofóbiával egészítették ki.
A legérdekesebb elemzés azonban az Euobserver hírportálon jelent meg egy Petros Fassoulas nevű mozgalmár tollából, aki a Nemzetközi Európa Mozgalom (European Movement International) jelenlegi főtitkára, és olyan neves elődei voltak e poszton, mint Joseph H. Retinger, a Bilderberg-csoport megalapítója. Fassoulas kielemezte, hogy milyen társadalmi háttere van a PiS győzelmének, és ehhez egy olyan közvélemény-kutatás eredményét használta fel, amelyet egy valószínűleg általa vezetett tudásközpont (Listen to Europe) készített, egy harmadik intézmény (YouGov) felmérése alapján, amely felmérést még az európai parlamenti választások esélyeit felmérendő készítettek ez év elején. A projektet az Nyílt Társadalom Alapítvány (Soros alapítványa) finanszírozta. Unalmasnak tűnhet az egyes szálakon végigmenni, ám azzal a kétségtelen előnnyel jár, hogy átláthatóbbá teszi a rendszert, könnyebb megérteni a háttérhatalom működését. A civil szervezetek száma ugyanis akár a végtelenhez közeledhet, ám a civil szervezetek támogatóinak száma véges, és ha abból indulunk ki, hogy senki sem finanszíroz olyan tevékenységet, amivel nem ért egyet, akkor elég csak a finanszírozókra odafigyelni, hogy kiismerjük magunkat a civil szervezetek és az általuk írott cikkek, tanulmányok tengerében. Az Euobserverben megjelent cikk számunkra eddig ismeretlen írója tehát nem más, mint a háttérhatalom egyik médianyúlványa, amely a közvéleményt kívánja befolyásolni, és ha számos ilyen nyúlvány működik (mint ahogy ez a realitás) az átlagolvasó úgy gondolhatja, hogy nincs is más világkép, mint amit ezek sugallnak.
Azt azonban el kell ismerni, hogy a felmérés alapos, tizenhárom országra terjed ki, amelyek az unió fő régióit reprezentálják, így a magországokat (Németország, Ausztria, Franciaország, Dánia, Hollandia, Belgium), a déli perifériát (Olaszország Görögország, Spanyolország) és a keleti perifériát (Észtország, Lengyelország, Magyarország, Bulgária). A megkérdezések tizennégy kérdéscsoportra tértek ki, amelyek a társadalmi-politikai tér legnagyobb részét lefedik.
A közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy a lengyelek nagyon büszkék nemzetükre, ragaszkodnak a tradíciókhoz, kevéssé érdekli őket a demokrácia, minden ötödik szexista (akármit is jelentsen ez a fogalom), az iszlámra mint fenyegetésre tekintenek, és nem hiszik, hogy a muszlim és keresztény közösségek közötti szakadék áthidalható. Fassoulas szerint a PiS a lengyeleknek ezt a nacionalista, tradicionalista életérzését használja ki, sőt maga gerjeszti annak érdekében, hogy hatalmon tudjon maradni. Ugyanakkor örömmel veszi tudomásul, hogy vannak demokratikus erők Lengyelországban, akik több-kevesebb folytonossággal az utcán tüntetnek több demokráciát és a civil szféra védelmét követelve. Fassoulas cikke azzal fejeződik be, hogy a civil szervezeteket támogató alapoknak, de magának az uniónak is támogatnia kell a lengyel aktivistákat, akik mobilizálhatók, és készek arra, hogy a nagyobb demokrácia érdekében fellépjenek a kormánnyal szemben.
Ám ami elmondható Lengyelország esetében, az jórészt a többi kelet-közép-európai országra is igaz. Például ami a nemzeti büszkeséget illeti, az észtek és a magyarok egy csoportban vannak a lengyelekkel, a nemzeti tradíciók fontosságát tekintve még hozzájuk sorolhatjuk a bolgárokat, de amiben legnagyobb az egység Kelet-Közép-Európában, az a muszlim bevándorlás elutasítása. Abban is egyek vagyunk, hogy nem a klímaváltozást tartjuk a világ legfontosabb problémájának. Mindez indokolttá teheti, hogy a térség alakítson ki egy önálló identitást, és utasítsa vissza az „európai értékeknek” feltüntetett, valójában azonban a Nyugatot elfoglaló kultúrkommunista ideológia ránk erőltetését.
Az elmúlt harminc-negyven évben ugyanis a politikai térkép jelentősen átalakult. A hagyományos szavazóbázisok (munkásosztály, parasztság) összeszűkülésével a bal- és jobbközép pártok elszakadtak gyökereiktől. A forma, a párt szervezeti struktúrája, fennmaradt, azonban ezt a struktúrát a frankfurti iskola ideológiáján, vagyis a hagyományos európai értékek megkérdőjelezésén felnőtt értelmiségiek foglalták el. Ezt a folyamatot jól írja le John R. Schindler az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség korábbi munkatársa, aki szerint az új baloldal „hosszú menetelése az intézményeken keresztül” sikeres volt. Ezt az új baloldalt vagy kulturális baloldalt nem érdeklik a szociáldemokrácia hagyományos céljai, ahelyett politikájának középpontjában a hagyományos társadalmak alapjainak lerombolása áll, amelyet menthetetlenül rasszistának, szexistának, xenofóbnak, homofóbnak és általában elavultnak tekint.
E kulturális baloldal ideológiai gyökerei az 1923-ban alapított frankfurti iskolához nyúlnak vissza, amelynek létrehozásában a hazai kommün bukása után Nyugatra menekült Lukács György is tevékenyen részt vett. A történelmi gyökerek, no meg az ideológia kíméletlen, erőszakos terjesztése miatt is jobb ezt a mozgalmat kultúrkommunizmusnak hívni, szemben a Schindler által alkotott enyhébb megfogalmazással, a „kulturális baloldallal”.
Sajnos ugyanez a folyamat ment végbe a hagyománytisztelő keresztény-konzervatív jobboldalon is. Valaha a néppártok vagy a kereszténydemokrata pártok a hagyományos értékek, a család, a vallás, a nemzeti érdekek és tradíciók képviselői voltak. Mára, főleg a pártfinanszírozás jóvoltából, ezek a pártok már sokkal inkább a multinacionális tőke érdekeit, mintsem a társadalom konzervatívabb részének érdekeit és értékrendszerét képviselik. John Schindler ezért is nevezi őket „corporate rightnak”, amit talán „nagytőkés jobboldalnak” lehetne magyarra fordítani.
A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal számos kérdésben, különösen ami a tradicionális társadalmak lebontását illeti, egyetért. Egyetért például a tömeges bevándorlás támogatásában, a nemzetállamok felszámolásában, a multikulturális társadalmak támogatásában és a hagyományos értékek megkérdőjelezésében. Ma az ő politikájuk az Európai Bizottság politikája, az Európai Parlament politikája, és ezt a politikát próbálják Kelet-Közép-Európára is rákényszeríteni, ahol a kormányok még ellenállnak, itt ugyanis a kultúrkommunizmus még nem tudott olyan hadállásokat elfoglalni, mint Nyugat-Európában.
A kelet-közép-európai országoknak joguk van arra, hogy a saját identitásukat megőrizzék, ezért szembe kell szállniuk a kultúrkommunizmus térhódításával, és ennek érdekében a frankfurti tanokkal versenyző, azokkal szembeszálló filozófiát is ki kell fejleszteniük – míg nem késő.
