Vélemény és vita

A mi októberünk

Ahogy 1848 adott erőt 1956-nak, úgy 1956 is a rendszerváltozáshoz. Minden évben nőtt a feszültség márciusban, októberben. A szeptemberi lakiteleki találkozóról jó ideig csupán a hatalom tudott, azokon túl, akik ott voltak

Az idő a fizika szerint egyenletesen halad előre. Az emberi tapasztalás egészen más. A 80-as évek második felétől az idő például érezhetően felgyorsult. Így október tájt az jut eszembe, ahogy elindult a rendszerváltoztatás hólabdája.

Lezsák Sándor 1987 tavaszán beavatott nagy tervébe, s én izgatot­tan hallgattam, hogyan kérte fel Pozsgay Imrét a magyarság esé­lye­iről szóló összejövetelünkön való szereplésre. Bár eleve bizalmatlansággal kezeltem minden pártvezetőt, megértettem, hogy ha Pozsgay eljön Lakitelekre, akkor ez eleve bizonyos mértékű védelmet jelent mozgalmunk „kihordásának” idejére.

Célunk nem kisebb volt, mint nyíltan kimondani közös bajainkat, és együtt keresni megoldásokat. Ehhez mindenekelőtt meg kellett teremteni a fórumot. A jelenlévők „baráti találkozója” – amiként Lezsák Sándor házigazdaként nevezte összejövetelünket – éppen ezt szolgálta. Azon a szeptemberi napon, dűlőutakon Lezsák udvara felé tartva, majd a tágas sátort kitöltve, egymáshoz szorultan – hol ülve, hol állva, az ebédszünetben kis csoportokban egymást is kóstolgatva – meg is indult a „kidugaszolás” folyamata.

Száznyolcvanegyen iratkoztunk fel jelenlevőként, de tudom, hogy volt közöttünk, aki ugyan a megjelenésre már elszánta magát, de nem merte a nevét írásba adni. Elvégre először esett szó a nyilvánosság előtt „A magyarság esélyeiről”.

Ahogy 1848 adott erőt 1956-nak, úgy 1956 is a rendszerváltozáshoz. Évről évre nőtt a feszültség már­ciusban és októberben. A szeptemberi lakiteleki találkozó azonban jó ideig még csupán a hatalom felé maradt nyilvános, azokon túl, akik ott voltak. Kósza híre októberben már erőt adott sokaknak, de a magyar újságolvasó csaknem két hónap múltán olvashatott összejövetelünkről, azt is igencsak megfaragva. A Magyar Nemzet november 14-én megjelentetett egy interjút Pozsgay Imrével, ebben ő beidézte a Nyilatkozatunkat. Rabmorze jellegű értesülésem szerint az „egy pártban” ezt is rosszallották, de akkor már beterítette az országot a szájról szájra szálló hír, no meg annak torzítása. Állítólag egy vezető amerikai lapban nacionalista, sőt antiszemita jelzőkkel illették a tanácskozásunkat. Ekkor érezhettük meg először, hogy a fogadó hatalmak részéről sem lesz döccenőmentes a politikai átmenet. De ekkor legtöbben még nem a „szabad világ” újságírására gyanakodtak, hanem a hazai hatalomtól származó rosszindulatú félretájékoztatásra.

Ám a csapba nem gyömöszölhető vissza a kiömlött víz, az MDF világra jött, és januártól már folytak nyilvános megbeszéléseink a Jurta Színházban. A magyar közösség elkezdte kézbe venni közügyeinket.

Ugyanakkor az önkényuralom nem egykönnyen engedett. A március 15-i és június 16-i tüntetéseket még rendőrileg „kezelte”. Így érkezett el 1988. június 27., és Szent László napján kinyílt egy szelep. Óriási tömeg jött el tiltakozni a romániai falurombolás ellen a Hősök terére. Míg ’56-ban fel sem merült az elszakított magyarság ügye – mert még egy nyavalyánk bevonása csak rontotta volna esélyeinket –, 1988-ban Ceauşescu közösségpusztító tervének látható beindulása mindnyájunk számára érthető kiindulóponttá lett a rendszerváltozáshoz. A szovjet megszállás ügyére össz­pontosított a magyarság egésze 1956-ban, még a határon túliak is, mert csak ez lehetett a fő kérdés. Ám 1988-ban, amikor felemeltük a porból a haldokló Erdély ügyét (ahogy írtuk: „Erd-élj!”), igazunkat megérthették mindenütt a világon, s az uralmi helyzetben levő MSZMP-nek is szelepet nyitott a rendszerváltoztató feszültség részleges levezetésére. Sokak meglepetésére kiderült, hogy az elhallgatás és hazugság ellenére a tőlünk elszakított és szigorúan elzárt, a hazai hivatalos vezetés által elárult magyarok elpusztításának világossá vált terve tömegeket mozgatott meg Magyarországon. Tömegeket úgy, hogy semmiféle kilengés nem veszélyeztette a tüntetés méltóságát. A román zászlót hordozók csoportját is tapssal fogadták; sőt még a román nagykövetség előtt sem történt erőszakos esemény, pedig ott még a tiltakozó jegyzékünket sem voltak hajlandók átvenni.

(Ahogy ezt leírom, észreveszem magamon, hogy én is a közös magyar mitológia nyelvére váltok át. Mert mit jelent az, hogy „nem veszélyeztette a tüntetés méltóságát”? Azt a közös beállítódást – és a rá épülő nemzeti büszkeséget –, hogy mi békésen és nyíltan, felemelt fejjel akarjuk kivívni helyünket a nap alatt. Na, épp ezt nevezték a régiek úri viselkedésnek. Hogy ez gyakran rontja az eredményességet? Ám valójában nem valami külső közönségnek szól, hanem minket erősít.)

A Lakiteleken megszületett MDF nem az utcai harcot választotta. Természetesen, ha ki kellett vonulni az utcára, megtette. Ám nem kívánt kesztyűt dobni a hatalomnak; arra törekedett, hogy a pangó, igazából nem forradalmi helyzetben minél erősebb népi támogatást szerezzen, s ezt felelősen, végiggondolt módon tegye. Persze így ismételten lépéshátrányba kerülhetett egy védőháló fölött mutatványozó, forradalmárnak tűnő rohamcsapattal szemben, amelyik még a hatalommal való lepaktálással is gátlástalanul vádolta. Támadásunk módját jól mutatja az 1988. október 1-jei szegedi Népesedési tanácskozás, vagyis az a tény, hogy az ellenség szívcsakrájába, a Komócsin vezette Pol Pot megye székhelyére szerveztük első vidéki fórumunkat, és épp a rendszer addig jól álcázott árulásának tárgykörében: népesedési helyzetünk igazi nemzetpusztító képének feltárásával.

Ekkor még mindig a fenyegetettség légkörében éltünk, hiszen mindjárt novemberben Grósz Károly MSZMP-főtitkár nyíltan megfenyegette az országot az ő nyelvén „ellenforradalmi veszélynek” hangzó szabadulásvágy miatt. De az egyébként novemberre eső Nagy Októberi Szocialista Forradalom mérhetetlen számú talpnyaló általi ünneplése ellenére az igazi október végül is a miénk lett. Választ adott az Illyés Gyulából felszakadó, Egy mondat a zsarnokságról című látlelet kiúttalanságára és Orwell 1984 című regényében tüzetesen leírt agymosásra. Október számunkra – és itt az eddigieknél még jobban visszaugrom az időben – már legalább 1985-től a feltámadás üzenetét hordozza. Akkortól, amikor Lezsák Sándor meghívására Lakiteleken összesereglő, az „Antológia” hívó szavára 1956-ot ünneplő magyarok az első nagy közösségi eszmélésről a házigazda e szavait vitték haza: „Ragyog az októberi erdő…”

 

Kapcsolódó írásaink

Szalai Attila

Szalai Attila

Trójai falovak

ĀMindenféle hírek, álhírek, felvételek, videók, keringenek arról, hogy Magyarországra utaztatott idegenek voksolhattak teljes joggal a hazai önkormányzati választásokon

Bogár László

Bogár László

Politikai fraktálok

ĀA 20. század egyik legfontosabb felfedezése a fraktálokról szóló elmélet

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom