Páneurópa – álom és valóság

Ursula von der Leyen – a leendő bizottsági tagokhoz írott szándéklevelében – határozottan kiemelte, hogy erősíteni akarja Európa polgárai és az uniós intézmények közötti kapcsolatot. Ezt a feladatot Dubravka Šuica horvát politikusra bízta, aki a demokráciáért és demográfiáért felelős biztos lesz az új bizottságban.

Šuica parlamenti meghallgatásából kiderült, hogy kétéves időszak van előttünk, amelyben megkérdezik az állampolgárokat, a civil szervezeteket és az európai intézményeket arról, hogy milyen problémákat látnak és milyen elképzeléseik vannak Európa jövőjéről. A gondolat nem vadonatúj, utoljára 2002–2003-ban volt ugyanerről a témáról szó az e célra összehívott Európai Konventben, amelynek mintegy száz tagja egyaránt képviselte a régi és a leendő tagállamokat. Ott számos javaslat született (jó lenne elővenni őket) ám egyetértésre nem nagyon jutottak. Végül Giscard d’Estaing, a konvent elnöke letett egy hatvanoldalas elképzelést, ami azután Európai alkotmány alapdokumentuma lett (a másik két rész az EU Alapjogi chartája és a maastrichti szerződés volt). Mint ismeretes a franciák és hollandok ezt az alkotmányt népszavazáson elutasították. Ekkor a franciák elnöke, Nicolas Sarkozy, ügyes trükkel átalakította a dokumentumot úgy, hogy arról ne kelljen népszavazást tartani, és ez lett a máig érvényes lisszaboni szerződés.

A lisszaboni szerződés azonban nem oldotta meg azokat a problémákat, amiért a konventet összehívták. Sőt azok azóta is még kiélezettebb formában jelentkeznek, mind gazdasági (az unió adós és hitelező országokra bomlása), mind társadalmi téren (ami az unió vezető elitje és az átlagpolgárok értékrendje közötti eltérésben mutatkozik meg). Ugyanakkor, ha az európai átlagpolgárt megkérdezik, hogy szükség van-e európai együttműködésre, a vonatkozó felmérések szerint a túlnyomó többség igennel válaszol. Fel lehet-e oldani ezt az ellentmondást?

Az európai összefogás gondolata mélyen gyökerezik a múltban. Az ezzel foglalkozó szakirodalom (lásd például Bóka Éva: Az euró­pai egységgondolat politikai eszmetörténete) a tizennegyedik századig vezeti vissza az euró­pai egységről való gondolkodást. De általánosabban is fel lehet tenni a kérdést az önálló identitással rendelkező részegységek és az összefogásukból létrejött vagy az erővel felibük kerekedett hatalom kapcsolatrendszere és annak stabilitása problémájaként.

Ha egy történelemtankönyvet előveszünk, az azzal kezdődik, hogy Ménész egyesítette Alsó- és Felső-Egyiptomot, sokat olvashatunk a görög városállamok egymás elleni harcáról és összefogásukról a perzsák ellen. Sok esetben egy-egy a történelemben nagynak tartott uralkodó halála után a birodalom szétesett (például Nagy Sándor, Attila), más esetekben viszont akár sok évszázadon keresztül is fennmaradhatott, mint a Római Birodalom bukása után Bizánc vagy éppen – hogy közelebb kerüljünk Európához – a Szent Római Birodalom (Német-római Császárság). De nemcsak birodalmak, hanem államszövetségek is tartósan fennmaradhatnak, a közismert példa a négynyelvű svájci államszövetség, amelyet 1291-ben hozott létre három „őskanton”. A hosszú élettartam titka tehát minden bizonnyal a hatalmi központ vagy szövetség és alkotórészeinek kapcsolatában rejlik.

A Római Birodalom bukása után az európai gondolkodókban, uralkodókban mindig is élt a vágy, hogy Európát egyesítsék, amelynek első megtestesítője Nagy Károly volt, ám birodalma alig fél évszázadot élt meg. Nagy Károly óta szinte minden évszázadban felmerült Euró­pa egyesítésének gondolata. A 20. században elsősorban az osztrák–japán származású Richard Coudenhove-Kalergi volt az, aki még az 1920-as években egy máig tartó mozgalmat hozott létre, a Páneurópai Uniót, amelynek ő, majd halála után Habsburg Ottó lett a vezetője. Az utolsó magyar király fia valóban sokat tett Európa egységéért, gondolok itt a Páneurópai Piknik létrehozásában játszott szerepére. Ez az Európa nagy részére kiterjedő mozgalom ma is aktívan keresi az európai együttműködés lehetőségeit, amelyben a mozgalom magyar része, a Magyar Páneurópai Unió Egyesület is aktívan részt vesz. Nemrég emlékeztek meg a Páneurópai Piknik harmincadik évfordulójáról, az ünnepségre Habsburg Györgyöt is meghívták, aki szintén tagja a mozgalomnak, bár nem játszik akkora szerepet, mint nővére, a mozgalom alelnöke, vagy bátyja, aki az osztrák páneurópai mozgalmat vezeti. Habsburg György részvétele jó alkalmat nyújtott arra, hogy a Habsburg-család egyik tagját megkérdezzem arról, miként látja a sok nemzetállamot egyesíteni kívánó Európai Unió jövőjét, figyelembe véve a soknemzetiségű Habsburg Birodalom e téren összegyűjtött több évszázados tapasztalatát.

Habsburg György mindenekelőtt a szubszidiaritás elvét hangsúlyozta, a nehezen kimondható, latin eredetű szó (subsidium, azaz támogatás) azt jelenti, hogy minden olyan problémát, ami helyben intézhető, a helyi közösségeknek kell megoldaniuk, és ehhez a felsőbb intézményektől támogatást is kaphatnak. A volt trónörökös fia fontosnak tartotta a nemzeti identitások megtartását: „Amikor Európa elveszti nemzeti identitását, saját szelleme tűnik el. Európa azért olyan gyönyörű szép, mert megvannak a nemzeti identitások, ez a legfontosabb dolog és a szubszidiaritás pont ezt akarja mondani.” Ugyanakkor hozzátette, hogy Európát jobban kell kommunikálni a lakosság számára. Tudja-e például egy magyar vagy más állampolgár, hogy az általa választott uniós képviselő milyen kérdésekben milyen álláspontokat foglal el Brüsszelben? A képviselőket egyénileg kellene választani, úgy, hogy közvetlen kapcsolat legyen a választó és az őt képviselő európai parlamenti delegált között, és az utóbbinak rendszeresen be kelljen számolni tevékenységéről. Az ő édesapja (Habsburg Ottó) például, aki a bajor Keresztényszociális Unió keretében két évtizeden át (1979–1999) képviselte Felső-Bajorországot az Európai Parlamentben, minden hétvégén részt vett valamilyen bajorországi rendezvényen, kapcsolatot tartott a szavazókkal, megválaszolta leveleiket. Ez most hiányzik. Az uniós képviselők nem adnak számot tevékenységükről, és az európai polgárok joggal érzik úgy, hogy Brüsszel távol van tőlük.

A közös ügyekről szólva Habsburg György elsősorban azt hangsúlyozta, hogy nagyon hiányzik a közös európai külpolitika. Az egyes tagállamoknak sajátosságaiknál fogva lehetnek kétoldalú ügyeik, de vannak olyan ügyek, amelyek Európa egészét érintik, például egy Kínával történő kereskedelmi megállapodás. Európának hatalmas gazdasági ereje van, és jó lenne, ha ezt a globális politika szintjén is érvényesíteni tudná, különösen most, amikor a hosszú időn keresztül meghatározó világpolitikai szereplő Egyesült Államok hátrébb kíván lépni.

A páneurópai mozgalom fontosnak tartja az Európai Unió bővítését a balkáni országokkal. Az unió alapdokumentumai szerint az uniónak mindenki tagja lehet, aki az előírt feltételeket teljesíti, ami nem könnyű, de ha egyszer egy ország teljesíti, akkor jogos, hogy az unió tagja legyen, mert ezzel Európa erősödni fog. Habsburg György szerint a Páneurópai Uniónak nagyon fontos szerepe van, mert nehéz időket élünk, az uniót sokan kritizálják, és fontos, hogy a Páneurópai Unió rámutasson, milyen Európát szeretnénk, és milyen reformokra van szükség.

Dubravka Šuica meghallgatásából és Habsburg György meglátásaiból is az derül ki, hogy a következő években intenzív konzultáció kezdődik Európa jövőjéről, és ebben a konzultációban elsősorban a civil szervezeteknek lesz szerepük, hiszen a konzultációkon nem a „nép”, hanem szükségképp szervezett csoportok, szervezetek fognak részt venni. Rendkívül fontos lenne ebbe a folyamatba intenzíven bekapcsolódni, hogy Euró­pa ne csak idealisták gyakorlatban megvalósíthatatlan álmainak kikényszerítési kísérleteiről, hanem a tényleges problémák megoldásáról, a valóságról szóljon.