Vélemény és vita

Az erő órái

Akkor még szeptember volt és napsütés, most október és már inkább felhők, mégis, az érzés ugyanaz. Mintha egy nagyhatalom hadseregének katonája lennék

Ülünk ős Budavárában, amelynek tornyán tudvalevően az érckakas csikorog élesen, sereglünk Szent István királyunk városában, Fehérvárott, amelyről tudjuk, hogy reá meneh hodu utu reá, vagyis az arra menő hadiútra fordulván – és az érzés ugyanaz.

Tudom: akik között vagyok, azoktól mindig félt a hatalom. Féltek az osztrákok és féltek a szovjetbérenc elvtársak, félt Zsófia főhercegasszony és félt Révai József, félt Metternich és félt Aczél György. Pedig csupa ártalmatlannak tűnő, többnyire idősebb vagy legföljebb középkorú honfitárs, legtöbben pocakosodnak és őszülnek, roppant békések és nyugodtnak tűnők. Igaz, néha nagy hangon vitatkoznak és szeretik emelgetni a poharat is, de kultikus szeretettel gyakran emlegetnek mindenféle könyveket, és olykor nagy létszámban összegyűlnek, mint mostanában is. Olyankor láthatóan igen jól érzik magukat, fölszólalnak, fölolvasnak, szavalnak, elemezgetnek, közben sokat nevetgélnek, néha hazafias dalokat énekelnek, máskor felállnak, tapsolnak vagy felvonulnak. És csillogó szeműek, és mosolygósak, és furán bohémnak, extrémnek látszók. És veszélyesek. Írók.

Birodalmuk még mindig oly erős, hogy Budavárában még a torony őrét is Tóth Árpádnak hívják (készséges, kedves, délvidéki magyar gyerek), és úgy lehet, titokban, rejtőzködve Móricz Zsigmondok meg Németh Lászlók járkálnak errefelé álruhában, mint Harun al-Rashid, a kalifa. Mennyei birodalomváltozatukban, igen megnyugtatóan, Püski Sanyi bácsi meg Ilus néni áll őrt a magyar könyv díszkapujában, és amikor a lenti seregtesthez megérkezik Vári Fábián László vagy Döbrentei Kornél, akár egy törzskari százados, szigorúan titkos költői hadparanccsal a hóna alatt, értjük: itt az idő, indulni kell. És olyankor megindulunk. Azután hadd féljenek. Parancs egyébként tényleg van: például az, hogy legalább olykor, itt és most legalább mi ünnepeljük a könyvet, az irodalmat, az emberi szellemet, messze azon túl, hogy az ezerötszázas példányszám már komolynak számít, a könyvterjesztés állapota meg úgy katasztrofális, ahogy van.

Amikor így el-elérkezik az erő órája – utoljára éppen Fehérváron –, Szakolczay Lajos, Tari Pista, Czakó Gábor, Alexa Karcsi vagy Borbély Laci és a többiek, sokan ezt az érzést közvetítik. A magyar nemzet rejtekező szellemének, amit irodalomnak hívnak, de némi áttétellel nevezhetjük magyar kultúrának is, jelenlétvarázsát. Ez a látens nagyhatalom nemsokára hatvanhárom éve lesz, hogy megrengette a világ legerősebb hadseregét, és saját nevelésű ördögfiókákkal akkora pofont adott minden hatalmak akkori fő-fő hatalmának, hogy az soha többé nem tudta utána igazán összeszedni magát. Három és fél évtized múlva meg ki is múlt. E hadsereg tagjának lenni két-három Nobel-díjnál is többet ér.

Aki ezt túlzásnak tartja, annak ajánlom szíves figyelmébe az 1957. november 2-án, halottak napján hiteles tanúk által följegyzett esetet, amikor a Kerepesi temetőben egy apa Arany János sírja előtt így indokolta meg két kislányának a gyertyagyújtást: mert magyar író volt.

Kapcsolódó írásaink

Putsay Gábor

Putsay Gábor

Szintet lépett a valutaalap

ĀMostanában viszont rendre mellénk áll az IMF, ami nem is csoda, hiszen a tények makacs dolgok

Rab Irén

Rab Irén

A zöld európai árnyalatai

ĀA haladó Európában ma a zöld a trendi, és a magyar ellenzék ehhez akar tartozni. A Színszótár kétszázhuszonhét változatát ismeri a zöldnek, lehet válogatni a zöld színskálából, a takonyzöldtől a kígyózöldön át a mocsárzöldig

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom