Vélemény és vita

A Döntés Könyve

A „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdés pusztán virtuális a történelemtudomány számára, mégis vannak, akik foglalkoznak az elveszett alternatívákkal: nemcsak a tények, de a lehetőségek vizsgálata is fontos része a mérlegelő kutatómunkának

Mi lett volna, ha István nem győzi le Koppányt; ha nem hal ki az Árpád-ház; ha Mátyás tovább élt volna; ha mi győzünk Mohácsnál; vagy nagyot ugorva az időben: ha nem történik meg a szarajevói merénylet; Tisza István életben marad, Magyarország nem írja alá a trianoni békediktátumot; ha a szovjet csapatok nem be-, hanem kivonulnak? Egy évvel ezelőtt olvastam e történelmi időutazásról a Rubicon magazin hasábjain. A gondolatkísérletre vállalkozó kutatók feltételezték, hogy rendelkezésükre áll minden adat, s óvakodtak attól, hogy a kiválasztott események utáni tények ismeretében dolgozzanak, hiszen azok nem vagy nem akkor és nem úgy következtek volna be. Hosszú távon nem sok minden változott volna, bár egy másik Magyarország-történet más törésvonalakhoz vezet, a gazdasági, generációs, kulturális feszültségek ugyanúgy jelentkeznek, s ugyanúgy arról kellene gondoskodnunk, hogy miként pótoljuk a lemerülő erőforrásainkat.

Elgondolkodtató a játék, még inkább a döntések természete. Gyakran már a döntés pillanatában rájövünk, hogy rosszul döntöttünk. Az ostoba ragaszkodik hozzá, a bölcs megpróbálja korrigálni, ám ehhez nem elég bölcsnek lenni: erő és bátorság is kell hozzá. Be kell vallanunk, hogy hibáztunk, a hiba okát föl kell tárni, majd be kell látnunk, hogy az nem vetíthető ki másokra, mert gyakran a mi készülékünkben rejlik. A nagy döntések előtt állva, annak a súlyával többnyire tisztában vagyunk, ám nem tudatosul bennünk, hogy életünk minden pillanatában hozunk valamilyen döntést. S ehhez nem is kell döntéspozícióban lennünk, vezető beosztást betöltenünk, az igennel és nemmel, milyennel és hogyannal nem kell mások sorsába avatkoznunk; nem kell orvosnak lennünk, aki a diagnózissal és terápiával hoz döntést; bírónak, aki a jogszabály keretei között mérlegel; tanárnak, aki nemcsak tanít és nevel, de jó pályára állíthat, vagy rossz esetben arról letéríthet. Milyen ruhát vegyünk fel, ha dolgozni indulunk vagy színházba; mit együnk és mennyit a vacsorán; mivel utazzunk és milyen útvonalon; megvegyük-e vagy ne az új cipőt; mit kezdjünk a pénzünkkel, vagy mihez kezdjünk, ha nincsen pénzünk.

Ezek mind döntések, s ahhoz, hogy dönteni tudjunk, szükségesek a választási lehetőségek. Minél több lehetőségünk van a választásra, annál szabadabbnak érezhetjük magunkat. A döntéspszichológia (mert ilyen is létezik) és a közgazdaságtan (mert a döntés egyik pillére annak is) egyetért abban a tekintetben, hogy a döntéshozatalban az önismeretre ugyanolyan szükség van, mint a racionális mérlegelésre. Utóbbi szerint nem létezik tökéletes, csak „elég jó” döntés, mert annak az eredményével már elégedettek lehetünk. Az összes lehetőség és következmény számbavétele könnyen döntésképtelenséghez vezet, ezért el kell fogadnunk az úgynevezett „korlátozott racionalitás” tényét. Előfordulhat, hogy az intuíció munkáját a túl sok információ gátolja, ezért hozhat néha jobb döntést egy háziasszony, mint egy közgazdász – az intuíciót azonban nem szabad összetéveszteni az előítélettel vagy előfeltevéssel. Az viszont nem árt, ha egy-egy döntés előtt számolunk néhány lehetséges következménnyel, mert a tetteinknek (minden ellenkező véleménnyel szemben) vannak következményei, még annak is, hogy mit, mikor és mennyit eszünk. Könnyű volna ezt az úgynevezett „pillangóhatással” magyarázni, amely szerint a kezdeti feltételek apró változásai egy dinamikus rendszer hosszú távú működését jelentősen befolyásolják; és leegyszerűsíti a helyzetet az is, ha mindent az isteni akaratnak tulajdonítunk, mondván: a Teremtő úgyis a legjobbat akarja az embernek. Ahogyan Máténál olvassuk: ne aggodalmaskodjunk a holnap miatt, mert a holnap majd elhozza a maga aggodalmait, elég minden napnak a maga baja.

Döntéseinket nemcsak a racionalitás vagy az ennek gyakran ellentmondó intuíció, s nem is csak a tapasztalati bölcsesség, hanem a hitünk is befolyásolja. Jó döntéseket csak hittel felvértezve lehet hozni, és ez nem pusztán teológiai, hanem hétköznapi értelemben is érvényes. A lutheri „sola fide” (az „egyedül a hit által” reformátori elve és intése) azt is jelenti, hogy „az igaz ember pedig hitből fog élni”. Ez elvezet a kegyelemhez, a kegyelem Krisztushoz, a Megváltó pedig Istenhez. A hithez nem kapcsolódik semmilyen közvetlen és személyes haszon, legföljebb annyi, hogy oldódik a hívő ember szorongása. A szorongást ugyanis valami eljövendőtől való, megnevezhetetlen félelem táplálja, a döntések pedig épp a jövőre vonatkoznak. Az öt „sola” közül az elsőből, a Szentíráshoz való hűségből kiinduló Kálvin szerint a hit nem más, mint a békesség és bizonyosság állapota, amelyből viszont nem hiányzik a viaskodás sem. Ezért beszélhet Pál apostol a Timóteushoz írott levélben a hit szép harcáról.

Örülök, hogy mostanában sokat beszélünk a keresztyén szabadságról. Nekem az igaz ember hitből való döntése s a tetteink miatti felelősség jutott eszembe róla. Ezen az elven az sem változtatna, ha 1956-ban vagy 1989-ben másként fordult volna a történelem kereke.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom