Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Felnövekvő felelősség

Holnap megint elballagunk a közeli iskolába, hogy megválasszuk a helyi önkormányzat képviselőit, polgármestereket és itt, a fővárosban főpolgármestert is

Kevesen fognak arra gondolni, milyen nagyszerű lehetőség ez, hogy dönthetünk a minket képviselők személyéről. Sokan talán idegesek lesznek, nem fér a fejükbe, hogyan lehet erre vagy arra a jelöltre szavazni, mikor a napnál világosabb, hogy a saját választottjuk a legmegfelelőbb e feladatra. Mások rezignáltan lépnek a szavazóhelyiségbe, és szinte gépiesen húzzák be az ikszeket a jelölt személyes kvalitásaitól függetlenül. Elkötelezettségtől vagy éppen elégedetlenségtől vezéreltetve. Lesznek olyanok is, akik alaposan mérlegeltek, s már jó előre eldöntötték, kit választanak, mások talán a pillanatnyi benyomásra hagyatkoznak, az ösztönökre. Biztosan lesznek, akik a leglehetetlenebb, vicces vagy szánalmas jelöltet keresik a szavazólapon, mert nem értik, vagy nem akarják érteni a szavazás felelősségét. Vagy úgy vélik fölényes mosollyal: úgyis mindegy.

Erénye és gyengesége is a demokráciának, hogy semmiféle garancia nincs arra, hogy ez vagy az a magatartás lesz-e helyes. Erénye, mert a már bizonyított jelöltet megerősítheti, az alkalmasnak tűnő új indulónak esélyt adhat, de gyengesége is, mert – ilyen-olyan hóbortok, divatok, manipulációk, hergelések révén – olyanokat is mandátumhoz juttathat, akik teljesen alkalmatlanok a feladatra. S úgy tűnik, ennek most hamar jelentkeznek majd a pusztító következményei.

Jó lenne, ha a választások egyértelműen jeleznék a polgárok érettségét, felelősségét, akaratát. Jó, hogy többféleképpen látjuk a jövőt, jó, hogy mi választhatjuk meg az irányt, merre menjünk. Erre szolgálnak az országgyűlési választások, s egy ideje az európai parlamenti választások is. Holnap azonban másról – falvaink, városaink, fővárosunk vezetőiről kell dönteni. Nagyon nagy szereptévesztés, ha egy polgármester (akár főpolgármester) vagy egy önkormányzati testület át akarja venni a miniszterelnök vagy a parlament helyét. Végzetes félreértés ez, s ebben erősíteni őt (őket) éppenséggel a demokrácia és a jogállam aláásását szolgálja. S ha ezt külföldről teszik, az bizony nem az „európai értékek” vagy „a jogállamiság védelme”, hanem a képviseleti rendszer aláásása, törvénytelen beavatkozás. S aki itthonról vesz ebben részt, legfeljebb azzal dicsekedhet, hogy szolgai eszköze ama külhoni spekulációknak. Lelke, lelkük rajta. Ez nem azt jelenti, hogy az önkormányzatok légüres térben léteznének, sőt: sokkal inkább, hogy a demokratikus és nemzeti követelményekkel összhangban cselekedjenek. Ne pedig erőszakos, önjelölt igényekkel lépjenek fel. Hogy ezt biztosítsuk, ezért kell holnap elballagnunk a közeli iskolába és leadni becses szavazatunkat. Talán majd süt a nap, a picinyek gesztenyét, makkot gyűjtenek, tobozokat zsákmányolnak, s örülnek, hogy végre együtt sétál a család.

Bizony becses az a szavazat! Mint a távoli harangszó, meghitt ének. Sokat küzdöttünk érte. A szavazatért. Küzdöttek őseink, ha nem voltak nemesek, kiváltságos városi polgárok, papok, maguknak önkormányzatot kiharcolt hajdúk, kunok, szászok. S aztán nem volt kis földjük, iparuk, adóban is jegyzett vagyonuk. Nem voltak „virilisták”. Nagyadó-fizetők, akik maguknak tartották fenn a képviselői helyek jelentős részét, közel felét. Budapesten ez 1920-ban megszűnt, de vidéken csak 1945-ben. Az én felmenőim között voltak eléggé elszegényedett nemesek – „régi jogon” szavazhattak, nagyapám pap testvére biztosan virilista volt a megyében, bognár őseim talán 1848-tól vagy a kiegyezés után választók. Nem tudom, mennyire érdekelte őket a választás. Azt tudom, hogy nagyapámat az 1945-ös választásra internálták (a kisgazdapárt alapítója volt a faluban), s hogy 1947 után legkisebb gondja is nagyobb lehetett, mint a szocialista „tanácsválasztás”. A kibiceket sem bírta a kártyaasztal körül. Hogy újra értelme legyen a választásnak, már nem érhette meg. Éppen ezért is becses ez a szavazat, amivel élhetünk. Azok felé is, akiknek nem volt joguk beleszólni az életükbe. A nőknek 1920-ig s azután is sok korláttal, alig-alig. A „műveltségi cenzus” által kirostáltaknak, a vagyoni cenzus miatt lemaradtaknak, s volt itt másfajta cenzus is. Aztán volt hosszú-hosszú időn át általános, titkos, egyenlő és közvetlen, „nagyon demokratikus” választójog, de nem volt se több jelölt, se értelme az egésznek. Népfront és tanács. Negyven év telt el így. Úgy adódott, hogy én 1980-ban szavazhattam először. Akkor már húszéves voltam. Egy délvidéki kaszárnyában páran megbeszéltük, kihozzuk a „szavazólapot”, s azzal gyújtunk rá este a raktárban, ha már a tisztek, altisztek hazamentek. Nem emlékszem, megtettük-e, de az biztos, hogy nem szavaztam. Úgy éreztem, a csalás részesévé válnék. Ösztönös volt ez, nem valami „ellenállás”. Egyszerűen zsebre vágtam a szavazólapot. Egyáltalán kire kellett volna szavaznom Hódmezővásárhelyen, amikor az állandó lakhelyem Budapesten volt? Öt év múlva már tudatosan nem szavaztam. Homlokom az ablaküveghez nyomtam értetlenül az ünneplőruhás tömeget látva.

Holnap elballagok az iskolába. Lányaim kedves tanárnője talán most is ott ül majd a választási bizottságban, mint huszonkilenc éve mindig. Dús hajában megcsillan egy ősz hajszál a szűrt fényben. Milyen fontos döntéseknél volt ő tanú. És én is. Majd a szemébe nézek. Csak egy pillanatra. Tudom, hogy ott ül reggel hat óta felkészülten, hogy a szavazás rendben menjen. Ellenőrzi az urnát, a szavazólapokat, a névjegyzéket. S még dolgozni fog, amikor én már rég útra keltem Fehérvárra, hogy a legkisebb unokámra vigyázzak. S úgy fogok szavazni, hogy az ő jövőjét biztonságban tudjam. Az iskoláét, ahová már mindig csak úgy kukkantok be, hogy ott rohan felém a kislányom, s a kiserdőben csodálkozva néz ránk az arra tévedt őzike. S az őzike szemében látom a színeket. Látom a barna, szép, világos árnyalatát, majdnem szőkét, látom az ég ezer kékjét, a lombok bujdosó zöldjét. Mennyi madár és bogár, gyík és mókus is éppen mozdul – szárnyak rebbennek, páncél csillan, bunda elillan. Látom, kislányaim, tiszta szép arcotokat és édesanyátokat, mindennap.

A körülöttünk lévő világot legjobban „kicsiben” tudjuk befolyásolni. Az univerzum meghódításáról hamar lemond az ember. A magyar mindenséget – amely tündérvilág –, még ostromlom. Találkoztam nemrég fiatalemberekkel, akik nem hallottak Bartók Béláról, John Lennonról, János Pál pápáról. Idegenül figyeltek egy csontos gebét, s nyergében a lelkéből mosolygó lovagot észre sem vették. Még a hét mesterlövészről sem hallottak. A hét főbűnről sem. A hét törpéről valamit. „Az ő jelöltjük a Sereményi?” – kérdezték nevetve.

Választójog nélkül éltek elődeink sokáig. Jogaik azért voltak: amolyan lángokban megcsillanó, velőkben megmozduló jogok. Ezeket a jussokat mindenki tiszteletben tartotta. Még a király is, míg magyar volt. A jogokkal ma nincs baj. Élünk velük. Hiszünk bennük. Akartuk őket. Senki se mondhatja, hogy keveset tettünk értük. Megcsalattunk néhányszor. Most is nagy a hada a pénzért vígan előre örvendezőknek. A félrevezetőknek. Nem baj. Holnap szép nyugodtan elbandukolunk a fáradt gesztenyék alatt a balladás iskolába, és élünk jogainkkal. Milyen okos kényszer is, hogy nem pávacsarnokokba, erénytemplomokba, Mars-mezőkre, tó vagy folyó fagyott fölibe, nem stúdiókba, rosszkor órát ütő tornyokba megyünk, hanem csak ide, a csengőt virágzó iskolába. Itt biztosan jól döntünk, ha ide jártunk, akárhová is vetett az élet árja, ide jártunk iskolába. S ha éppen minden jó és rossz odavan, akkor is szemébe nézhetünk az ismerősnek, szomszédnak, kedves lánynak. Búcsúzhatunk a nemsoká költöző, sír fölé röppenő lomboktól. S a lány őzikecsillag szemeiért már érdemes jól dönteni, akkor is, ha csak egy pillanatra láttuk. Az idő végtelen, az övé s a miénk is. Döntésekkel bélelt minden gondolatunk, a tizedpercnyi voksolásunk csak egy pillanat lesz, de a holnapért vállalt felelősség által felnövekszik a végtelen időhöz.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Miért kell szavazni?

ĀFricska. Elmagyarázom. Illetve elmagyarázzák ők, akik kardot élesítenek, 3177 településen ásnának lövészárkot

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Európa megtagadói (5.)

ĀA szeptember 23-án aláírt máltai paktum még arról szólt, hogy Német- és Franciaország átveszi Olaszországtól és Máltától az Afrikából a Földközi-tengeren átszállított migránsok 25–25 százalékát