A világpiac igazi arca

A világpiacról van szó, aminek hatásai­tól – legyenek bár kellemetlenek ránk nézve – valóban mi sem függetleníthetjük magunkat. Fősodorbeli felebarátaink szerint hosszabb távon a piac automatizmusai révén minden helyrebillen, az egyensúly­talanságok megszűnnek. A piac mindenhatóságának szinte ikerfogalma a gyenge állam elmélete és annak igenlése, mondván, hogy kár az állami szintű erőlködés az időleges kártékony hatások elhárítására, mert az nagyon sokba kerül – sokkal többe, mint ha a piac vág rendet és hoz létre új egyensúlyt.

Közgazdaságtant oktató egyete­meink és főiskoláink a rendszerváltoztatás után hangyaszorgalom­mal másolták át tananyagaikba az erről szóló nyugati tantételeket, és azóta már sajátjukként oktatják, minden ellenvéleményt kizárva. A tudományos minősítők, akik azt hivatottak megítélni, hogy mi is a közgazdaságtudomány, alternatívát még ma sem ismernek, és főként nem ismernek el. Nem annak részletezése most a cél, hogy mibe került ez nekünk az elmúlt harminc évben. Az örök tanulság okán, mégis az ezzel foglalkozó nagy presztízsű szakcég (Tax Justice Network) ránk vonatkozó adatát említeném, ami több mint kétéves hazai GDP-méretű „elpiacosítást” (értékvesztést) említ esetünkben. Ezzel világszinten is dobogóra kerültünk számos „elpiacosított”, jobb sorsra érdemes ország között.

Szögezzük le, hogy a piac ármozgásai mindig is a vásárlóerő (pénz) és az áru- és szolgáltatástömeg egymáshoz viszonyított nagyságrendjétől függnek. Ha hirtelen megszaporodik a pénz, akkor várhatóan emelkednek az árak, feltéve, ha a pénztulajdonosok nem teszik félre (takarítják meg) annak egy részét. Nemesfém pénzeknél a pénzszaporítás azonban fizikai korlátokba ütközött, ugyanúgy, mint az áruk és szolgáltatások előállítása, ezért a látványos áremelkedések nagyon ritkák, akkor is inkább csekélyek voltak, nagyjából a termelékenység alakulásától függtek. (Spanyolországban jegyeztek fel csak jelentős inflációt, amikor töméntelen mennyiségű nemesfém áramlott be az országba a gyarmatokról.) A pénztömeg-szabályozás ilyen szerves, objektív röghöz kötött (nemesfémek) kapcsolatrendszere a második világháború után szakadt meg végleg. Az objektív korlátot jelentő nemesfém eltűnt. Olyan rendszer jött világméretekben létre, ahol a pénzteremtésnek nincs objektív korlátja, valamint a pénztömeg megszűnése ugyanúgy személyes (magánérdek vezérelte) döntések eredménye. A rendszer (Bretton Woods adott neki nevet) hosszabb ideig azért tudott mégis eredményesen működni, mert Európának és Japánnak is mindenre szüksége volt – fogyasztási cikkekre, tőkejavakra –, hogy talpra álljanak. Frissen nyomtatott dollárral pedig olcsón lehetett ezen országokban gazdasági kulcspozíciókat is elfoglalni, különösebb politikai nyomásra sem volt szükség. Egész gazdasági ágazatok kerültek dollárbázisú befektetők kezére.

A helyzet a hatvanas évek közepére azonban változóban volt, Európa és Japán szállítóképessé vált, emiatt nagyot enyhült a dolláréhség. A társvaluta, az angol font pedig csak 1967-ig bírta, amikor leértékelték, tetemes veszteséget okozva mindazoknak, akik addig tartalékként őrizgették (köztük számos volt brit gyarmat). Hamarosan a dollár is súlyos eladói nyomás alá került, megteltek az európai és japán tartalékok dollárral. Aztán 1971-ben a dollárt is leértékelték, egyúttal megszűnt a dollár aranyra váltásának a kötelme is, ami a rendszer (aranydeviza néven is ismertté vált) fontos alaptétele volt az 1944-es, Bretton Woodsban hozott döntéskor. Állítólag egy magas rangú amerikai pénzügyi vezető arra az aggodalmas európai felvetésre, hogy Amerikának helyt kell állnia a dollárért, mert mégis Amerika pénzneme, igenlő választ adott, de csak arra, hogy az valóban az amerikaiak pénze, de rögtön hozzátette, hogy ez a dollár viszont az európaiak és mások problémája, akik most tele vannak dollárral.

A nyomást természetesen az amerikai pénzügyi vezetés is érezte, ami a leértékelésből, a szabadon mozgó árfolyamokból és az aranytól való végleges függetlenedésből adódott. Ugyan a dollárrendszerben a kibocsátó (Federal Reserve) pénztömeg-szabályozása kapcsán semmiféle objektív korlátba nem ütközik – az amerikai államnak nincs felette joghatósága –, mégis zavarta a pénz folyamatos értékvesztése. Felrémlett annak veszélye, hogy a kárvallottak esetleg érdeklődnek a dollárkibocsátók státusa iránt. A megoldás érdekében a nagypolitikához fordultak, lenne-e mód a külföldiek kezén lévő dollártömegek megcsapolására valamiféle piacinak álcázott művelettel. Íme, lett megoldás.

A dollár/német márka árfolyama az 1969-es 4,01-ről 1973-ra 3,20-ra mérséklődött, ami jó húsz százalékos esés volt. A megoldás érdekében remekül lehetett arra hivatkozni, hogy a növekvő világszintű nyersolajigényt kihasználva csapolják meg az európai dollárkészleteket. Fura véletlen, hogy éppen azok az országok a nagy olajimportőrök, amelyek akkoriban tele voltak dollárral. Közös volt a dollár urainak és a kőolajtermelőknek az érdeke. Ha az olajat csak dollárért lehet beszerezni és jól megemelik az árát, mindjárt nem kell Európának a túl sok dollártartalék miatt aggódnia. Olajat ugyanis a szükséges mennyiségben csak néhány helyen lehet beszerezni. Az 1973-as 4,75 dollár/hordó árról az ár felment 9,39 dollárra 1974-re, ami jó ötvenszázalékos emelkedés. Szó sem volt és azóta sincs semmifajta kitermelési költségemelkedésről, ami „pia­cilag” indokolta volna az emelést. Az olajtermelők emeltek, az európaiak pedig fizettek, ha energiát akartak, és maradtak csendben. A jól bevált gyakorlatot később megismételték. Az 1977-es 2,34-es árfolyam újra, fokozatosan 1,71-re mérséklődött 1980-ra. Az olajpiac ezúttal sem volt tétlen. Az 1978-as 14,9 dolláros ár 1979-re 25,1 dollárra, 1980-ra pedig 37,4 dollárra emelkedett, mintegy hatvan százalékot nőtt. A pia­­ci­nak éppen nem mondható manőversorozattal a dollár urai megszabadultak a rájuk nehezedő erkölcsi nyomástól, hogy a dollár ügyében álljanak helyt, a felesleges dollártömeget pedig átvezényelték jól ellenőrizhető tulajdonosok (olajtermelők) tulajdonába, akik ezért a mai napig hálásak.

Úgy gondolom, hogy az 1973-ban kezdődött pénzügyi hadműveletnek a piachoz, annak automatizmusaihoz semmi köze nincs. Külön nem kell részletezni, hogy mind az olaj ára, mind a dollár aktuális árfolyama alapvetően határozza meg a világpiacra kerülő áru- és szolgáltatástömeg árfekvését, beleértve a nemzeti valuták árfolyamát is. Az ilyen típusú „piaci” játékok azóta sem szűntek meg. A legutóbbi játéktere ezeknek abban lelhető fel, hogy mesterségesen szűkítik
a piacra jutó olaj mennyiségét, hogy emelhető legyen az ára. Az olaj ármozgását rendszerint nemzeti valutaárfolyam-mozgások – általában gyengülések – is kísérik. Ezek célja nem más, mint hogy kamatemelést csikarjanak ki. (Legutóbb éppen a szaúdi feldolgozók elleni támadás után.) Az érvényes uralkodó közgazdasági dogma szerint a fentiekben megjelölt piac az, aminek át kellene magunkat kritikátlanul adni. Sokáig ezt tettük – és nézzük meg hogy jártunk.