2+2=22?

Ugyanakkor rámutat arra is, hogy azokat a kérdéseket, amelyekre van egyértelmű válasz, nem érdemes feltenni. Arról nem is szólva, hogy nem minden kérdés érdemes arra, hogy keressük rá a választ. A kisfilm főszereplője egy általános iskola tanítónője, aki azt kérdezi kisiskolás diákjától, hogy mennyi kettő meg kettő, mert a dolgozatában helytelen választ adott. A fiú ugyanis azt állította, hogy huszonkettő. A személyes beszélgetés során a tanítónő arról akarja meggyőzni a diákot, hogy kettő meg kettő miért négy. A fiú azonban kijelenti, hogy ez hülyeség, és ragaszkodik a huszonkettőhöz. Ezután a tanuló szülei keresik fel a tanítónőt, és azt hallják: „teljesen normális dolog, hogy egyik-másik gyerek küszködik egy tantárggyal”. A szülők azonban nem fogadják el a választ, és a papa „seggfejnek” nevezi a tanítónőt. A szóváltás végén pedig a mama lehúz egy pofont neki.

Ezt követően az iskola igazgatója kérdőre vonja a tanítónőt, és javasolja, hogy kérjen bocsánatot. „Nem a mi dolgunk, hogy megmondjuk a tanulóknak, hogy mi a helyes” – érvel az igazgató. A válasz: „De, éppen ez a mi feladatunk!” Az iskolában lázadás tört ki, megoszlanak a vélemények a tekintetben, hogy kinek van igaza. A konklúzió pedig az, hogy több válasz is lehetséges. „Nem igaz! – köti az ebet a karóhoz a tanárnő. Nem hagyhatjuk, hogy a gyerekek terrorizáljanak bennünket.” A pedagógust egy bizottság elé idézik, ahol az állásából felfüggesztik. A televízió is foglalkozik az esettel, és azt latolgatják, hogy az általános iskola tanítónője visszaélt az egyik diák szólásszabadságával, a liberalizmussal. Országos vita kerekedik arról, hogy mi a helyes válasz.

Az igazgató behívatja a tanítónőt, és közli vele, hogy elbocsátják az iskolából. Tisztában vannak azonban pénzügyi kötelezettségükkel, ezért az elmúlt hónapra és a jelenlegi hónapra is kétezer-kétezer dollárt szavaznak meg neki. A tanítónő azonban az igazgató fejére olvassa, hogy ez helytelen! „Kétezer meg kétezer ugyanis az egyenlő huszonkétezerrel!” – mondja kiegyenesedve.

Az igazgató megsemmisül.

Susan Sontag amerikai író és filmrendező szerint csak azok a válaszok érdekesek, amelyek megsemmisítik az állítást. Nyilvánvaló, hogy a kettő meg kettő az négy, de a film túlmutat ezen a tényen és igazságon, és a tanár–diák, valamint a tanár–szülő viszony elfajulását is illusztrálja. Einsteintől származik a mondat: „A matematika törvényei, ha a valóságra vonatkoznak, egyáltalán nem biztosak, ha viszont biztosak, akkor nem a valóságra vonatkoznak.” A fenti mondatra viszont álljon itt Voltaire javaslata: az embert kérdései, ne pedig a válaszai alapján ítéljék meg.

Erről jut eszembe a következő anekdota: Vizsgázik a neves futballista labdarúgásból a Testnevelési Egyetem Sportjáték Tanszéken. A vizsgáztató ugyancsak ismert szakember. Régi barátja a futballnak. Kérdés kérdést követ, de válasz egyikre sem érkezik. A helyzet egyre kellemetlenebb, már elhangzottak az úgynevezett adható mentőkérdések is, amikor végső kétségbeesésében a vizsgáztató azt kéri: „Mondjon egy választ, és felteszem hozzá a kérdést!”