Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Összerándult egységfront

Közös lista nem lesz a mostani önkormányzati választáson Budapesten, de számos jelölt plakátján féltucatnyi párt logója szerepel támogatóként

Közös jelöltjei tehát ők ennek az összerántott koalíciónak, csak azt nem lehet tudni, ki is lehet az illető, s ha megválasztják, melyik párt szellemében cselekszik majd. Mindegyik támogató elkezdi rángatni, vagy az idő majd összegyúr megint egy „egységfrontot”, miként volt ez 1945-ben? Akkor a budapesti önkormányzati választásokon ugyanis a „baloldal”, amelybe nálunk valami félreértés folytán mindig beleértik a szélsőbaloldalt is, „egységfrontot” alakított, s így egy listán indult a választáson.

Ez a szociáldemokratákat és a kommunistákat jelentette, s mindazokat, akik sem egyik sem másik párthoz nem tartoztak, de ezektől vártak valami közelebbről meg nem határozható „változást”. (Akkoriban egész Nagy-Budapest egy listás választókerület volt.) Ez a „taktika” akkor komoly választási és lélektani vereséggel járt, a budapesti választáson szerzett 42 százalékkal. Az álarc hamar le is hullott. Mivel a két világháború között volt olyan budapesti választás, ahol a szociál­demokraták egymaguk harminc százalékot értek el, ők úgy érezték, a közös lista „lehúzta” őket. A kommunisták a féktelen öntudatukkal meg úgy vélték, hogy a „munkásáruló” szociáldemokraták miatt nem sikerült megszerezni az abszolút többséget.

Még kellemetlenebb volt, hogy a vereséget rájuk nem egy Budapesten tradicionálisan jelen lévő, erős, határozott világnézettel és világos programmal rendelkező párt mérte, hanem egy – eredendően – paraszti érdekképviseletre szerveződött erő, a Független Kisgazdapárt. Világos volt, hogy ez „jobb híján” következett be, vagyis mindazok a budapestiek, akik nem a marxista baloldalban látták a jövő megtestesítőit, erre a pártra szavaztak. Annál is inkább, mert ide csatlakoztak – a parasztság mellé – a nemzetben, demokráciában, keresztény erkölcsben, szociális igazságosságban gondolkodó nívós polgári erők is. Ez értelmes és nemes összehúzódás volt a szabadságra épülő nemzeti, keresztény demokráciáért. Akkor nem sikerült megőrizni ezt az összefogást, de szétveréséhez szükség volt a szovjet megszállók közreműködésére is.

A főváros liberális polgárságára politikai értelemben is zavar volt jellemző. Miként ma is. Keresték a korábbi liberális pártot, pártokat, jelölteket, de nem találták. A Polgári Demokrata Párt könnyűnek találtatott. Ezért a liberálisok többsége máshová szavazott, méghozzá – az eredeti értékeiktől elszakadva – a baloldalra. Ezt alapvetően a háborús kataklizmából, az 1944-es tragédiából eredő tehetetlenségi erő okozta.

Baloldalinak tartotta akkor magát a kisgazdapárt is, de hát ott volt a paraszti poggyász, a keresztény szellemiség, az „Isten, haza, család”. Ezekből legalább egyet minden liberális elvetett – „csalódott benne” –, volt, aki mindhármat. A 19. században és a két háború között ez egyáltalán nem így volt. De most közelebb érezte magát a liberális polgár Marxhoz, mint Kossuth Lajoshoz. A Polgári Demokrata Párt mindössze huszonkétezer szavazatot kapott Budapesten, pedig Kossuthra előszeretettel hivatkoztak. De ezt tették kommunisták is. Utóbbiaknál a Kossuth álarc mögül elő-elő villant Marx, Lenin és Sztálin arcéle. Hiába, a gyakorlott szemet egy színes álarcosbálban sem tévesztik meg a maszkok.

A közös lista – hangzatosan „dolgozók egységfrontjának” nevezték –, 42 százalékkal megbukott. A Budapestet „spontán módon” irányító kommunisták (a szovjet megszállás ellenére) kénytelenek voltak átadni a polgármesteri tisztséget a kisgazdáknak. Mást nem igen adtak át. Innen is eredt mélységes gyűlöletük a szabad választás iránt. Vas Zoltán búcsúbeszéde tele volt öndicsérettel és fenyegetéssel. A „demokrácia ostorának” nevezte Budapestet, és hangoztatta azt az állandó baloldali rögeszmét, hogy „Budapest döntő többsége” mégis csak mögöttük áll. Ehhez képest Kővágó József, az új kisgazda polgármester síri hangon sorolta a bajokat. Szinte könyörgött: „Kérek mindenkit, akit a köz érdeke nem köt szorosan Budapesthez, költözzék vidékre.”

Kővágó József visszafogott, lelkiismeretes, a feladat súlyát érző ember volt, de ez mégsem hangzott meggyőzően. Azt azért hozzátette: Budapest mutasson utat az országnak. Ezeket a szavait Rákosi Mátyás szerette volna elharsogni a remélt nagy budapesti győzelem után. De nem tehette, mert a kisgazdák győztek. Nagy bosszúság volt ez az önjelölt népvezérnek. Még ki sem hirdették a végeredményt már megírta a Szabad Népben: „elevenek még köztünk a fasiszta reakció maradványai”. Aztán meg is mondta a kisgazdapárt vezérének, Tildy Zoltánnak, hogy „ez nem a kisgazdapárt, hanem a reakció sikere.” A választás eredményét burkoltan „provokációnak” nevezte és megfenyegette Tildyt: ha nem tanúsít „önmérsékletet”, nem tudja garantálni a „tömegek jogos felháborodásából származó indulatot.” Tildy „önmérsékletet” tanúsított. De 1945-ben a kisgazdapárt nem csak Tildy Zoltánból állt. És ha másból nem is, ebből a történetből már tudjuk: az önmérséklet nem mehet a szabad akaratunk kárára, mert rossz vége lesz.

Rákosi megrémült: ha Budapesten vereség lett a vége, mi lesz az országban? Vorosilov szovjet helytartón keresztül olyan közös listát ajánlott, amin együtt szerepelt volna a két marxista párt meg a kisgazdapárt is. A saját pozícióit, az országot is féltő Tildy hajlott a dologra, de a pártja többsége nem. Így aztán a parlamenti választásokon mindenki külön indult. A kisgazdák Budapesten megőrizték többségüket, kiderült azonban, hogy a szociáldemokraták erősebbek (23 százalék), mint a kommunisták (19 százalék). Legalábbis a szavazók szerint. A kommunisták egy része megrendült. Révai József ellenzékbe kívánt vonulni. Rajk is tétovának mutatkozott. Hogy lehet így a népakaratra hivatkozni? Rákosi nem tétovázott. Tudatosította, hogy szavazó és szavazó között különbség van. „A mi szavazóink építik újra hidakat, ők hozzák rendbe a vasutat, ők dolgoznak a bányákban, a ti szavazóitokat meg a plébános igazítja el, vagy feketéznek, vagy nyilasok…” – ismételgette a kisgazdáknak. Majd így emlékezett: „fenyegetéseket is igénybe vettem”. Külső és belső fenyegetéseket. Ismerős.

A kommunisták vesztettek, de nem adták fel az „egységfront” gondolatát. Létrehoztak egy „Baloldali Blokkot” a szociál­demokratákkal, parasztpárttal, szakszervezetekkel, „független értelmiségiekkel”, népi kollégistákkal. Rákosi, Kádár, Kéthly, Kodály, Déry, Illyés, Bibó látszatra mind egy koalícióban. Utóbbiak feladata csak a segédkezés volt a hatalom kisajátításában. S ők segédkeztek. Néhányan kaptak jutalmul pozíciót, elismerést. Mikor a kommunisták győztek – nem önerőből és nem tisztességes úton –, mindegyik „szövetséges” szervezetet felszámolták. Az embereket pedig megpróbálták kisajátítani. Sokaknál sikerült. Aki nem állt kötélnek, így vagy úgy félresöpörték.

Bizony ezzel a taktikával mások is éltek már a történelem folyamán. S úgy tűnik a rossz szellemek az erény álarcában most is ezen ügyködnek. S az álarcosbálban mintha túl sok lenne a feledékeny ember. Az erény maszkja mögött nem is titkoltan a régi eltorzult arcvonások sejthetők. Akik befelé megint „megtisztítanának”, „megtorolnának”, kifelé meghunyászkodnának, önpusztító „önmérsékletet” tanúsítanának. Maradjon inkább a jelszó: szabadság befelé, függetlenség kifelé!

Minden összefogásnak az adjameg az értelmét, mi célt szolgál. Nemes cél – azaz a jövő – érdekében összefogni erény. Ezért a kétségek is némák maradhatnak, amíg lehet. Önmagában a „változás” nem nemes cél. A szavazóknak még talán hasznos információt nyújtanak Rákosi Mátyás szavai a mostani „egységfront” bajnokairól és balekjairól: „A mi fejlődésünk, ha jól dolgozunk, odamegy, hogy a többi párt mellőlünk lassan elsatnyul. Ezt mi siettetjük. (…) Szövetségben vagyunk, és ugyanakkor a szövetségesek likvidálására is irányt kell vennünk.” Már csak meg kell fejteni, kinek az álarcában sündörög itt ma az összerándult egységfrontban Rákosi szelleme. Bizonyosan nem okoz majd nehézséget.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Jómadarak

ĀFricska. A DK félelem és gáncs nélküli lovagjáról, az MTVA-székházban halált megvető bátorsággal a földön fetrengő Varju Lászlóról újabb felemelő hír érkezett

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Európa megtagadói (4.)

Ā„Nagy percekben a történelem szereti a kor szüksé­geit választottaiban összefoglalni s a nemzet géniuszát egy emberben személyesíteni” – írta Kossuth Lajos 1859-ben Giuseppe Garibaldinak