Összerándult egységfront

Közös jelöltjei tehát ők ennek az összerántott koalíciónak, csak azt nem lehet tudni, ki is lehet az illető, s ha megválasztják, melyik párt szellemében cselekszik majd. Mindegyik támogató elkezdi rángatni, vagy az idő majd összegyúr megint egy „egységfrontot”, miként volt ez 1945-ben? Akkor a budapesti önkormányzati választásokon ugyanis a „baloldal”, amelybe nálunk valami félreértés folytán mindig beleértik a szélsőbaloldalt is, „egységfrontot” alakított, s így egy listán indult a választáson.

Ez a szociáldemokratákat és a kommunistákat jelentette, s mindazokat, akik sem egyik sem másik párthoz nem tartoztak, de ezektől vártak valami közelebbről meg nem határozható „változást”. (Akkoriban egész Nagy-Budapest egy listás választókerület volt.) Ez a „taktika” akkor komoly választási és lélektani vereséggel járt, a budapesti választáson szerzett 42 százalékkal. Az álarc hamar le is hullott. Mivel a két világháború között volt olyan budapesti választás, ahol a szociál­demokraták egymaguk harminc százalékot értek el, ők úgy érezték, a közös lista „lehúzta” őket. A kommunisták a féktelen öntudatukkal meg úgy vélték, hogy a „munkásáruló” szociáldemokraták miatt nem sikerült megszerezni az abszolút többséget.

Még kellemetlenebb volt, hogy a vereséget rájuk nem egy Budapesten tradicionálisan jelen lévő, erős, határozott világnézettel és világos programmal rendelkező párt mérte, hanem egy – eredendően – paraszti érdekképviseletre szerveződött erő, a Független Kisgazdapárt. Világos volt, hogy ez „jobb híján” következett be, vagyis mindazok a budapestiek, akik nem a marxista baloldalban látták a jövő megtestesítőit, erre a pártra szavaztak. Annál is inkább, mert ide csatlakoztak – a parasztság mellé – a nemzetben, demokráciában, keresztény erkölcsben, szociális igazságosságban gondolkodó nívós polgári erők is. Ez értelmes és nemes összehúzódás volt a szabadságra épülő nemzeti, keresztény demokráciáért. Akkor nem sikerült megőrizni ezt az összefogást, de szétveréséhez szükség volt a szovjet megszállók közreműködésére is.

A főváros liberális polgárságára politikai értelemben is zavar volt jellemző. Miként ma is. Keresték a korábbi liberális pártot, pártokat, jelölteket, de nem találták. A Polgári Demokrata Párt könnyűnek találtatott. Ezért a liberálisok többsége máshová szavazott, méghozzá – az eredeti értékeiktől elszakadva – a baloldalra. Ezt alapvetően a háborús kataklizmából, az 1944-es tragédiából eredő tehetetlenségi erő okozta.

Baloldalinak tartotta akkor magát a kisgazdapárt is, de hát ott volt a paraszti poggyász, a keresztény szellemiség, az „Isten, haza, család”. Ezekből legalább egyet minden liberális elvetett – „csalódott benne” –, volt, aki mindhármat. A 19. században és a két háború között ez egyáltalán nem így volt. De most közelebb érezte magát a liberális polgár Marxhoz, mint Kossuth Lajoshoz. A Polgári Demokrata Párt mindössze huszonkétezer szavazatot kapott Budapesten, pedig Kossuthra előszeretettel hivatkoztak. De ezt tették kommunisták is. Utóbbiaknál a Kossuth álarc mögül elő-elő villant Marx, Lenin és Sztálin arcéle. Hiába, a gyakorlott szemet egy színes álarcosbálban sem tévesztik meg a maszkok.

A közös lista – hangzatosan „dolgozók egységfrontjának” nevezték –, 42 százalékkal megbukott. A Budapestet „spontán módon” irányító kommunisták (a szovjet megszállás ellenére) kénytelenek voltak átadni a polgármesteri tisztséget a kisgazdáknak. Mást nem igen adtak át. Innen is eredt mélységes gyűlöletük a szabad választás iránt. Vas Zoltán búcsúbeszéde tele volt öndicsérettel és fenyegetéssel. A „demokrácia ostorának” nevezte Budapestet, és hangoztatta azt az állandó baloldali rögeszmét, hogy „Budapest döntő többsége” mégis csak mögöttük áll. Ehhez képest Kővágó József, az új kisgazda polgármester síri hangon sorolta a bajokat. Szinte könyörgött: „Kérek mindenkit, akit a köz érdeke nem köt szorosan Budapesthez, költözzék vidékre.”

Kővágó József visszafogott, lelkiismeretes, a feladat súlyát érző ember volt, de ez mégsem hangzott meggyőzően. Azt azért hozzátette: Budapest mutasson utat az országnak. Ezeket a szavait Rákosi Mátyás szerette volna elharsogni a remélt nagy budapesti győzelem után. De nem tehette, mert a kisgazdák győztek. Nagy bosszúság volt ez az önjelölt népvezérnek. Még ki sem hirdették a végeredményt már megírta a Szabad Népben: „elevenek még köztünk a fasiszta reakció maradványai”. Aztán meg is mondta a kisgazdapárt vezérének, Tildy Zoltánnak, hogy „ez nem a kisgazdapárt, hanem a reakció sikere.” A választás eredményét burkoltan „provokációnak” nevezte és megfenyegette Tildyt: ha nem tanúsít „önmérsékletet”, nem tudja garantálni a „tömegek jogos felháborodásából származó indulatot.” Tildy „önmérsékletet” tanúsított. De 1945-ben a kisgazdapárt nem csak Tildy Zoltánból állt. És ha másból nem is, ebből a történetből már tudjuk: az önmérséklet nem mehet a szabad akaratunk kárára, mert rossz vége lesz.

Rákosi megrémült: ha Budapesten vereség lett a vége, mi lesz az országban? Vorosilov szovjet helytartón keresztül olyan közös listát ajánlott, amin együtt szerepelt volna a két marxista párt meg a kisgazdapárt is. A saját pozícióit, az országot is féltő Tildy hajlott a dologra, de a pártja többsége nem. Így aztán a parlamenti választásokon mindenki külön indult. A kisgazdák Budapesten megőrizték többségüket, kiderült azonban, hogy a szociáldemokraták erősebbek (23 százalék), mint a kommunisták (19 százalék). Legalábbis a szavazók szerint. A kommunisták egy része megrendült. Révai József ellenzékbe kívánt vonulni. Rajk is tétovának mutatkozott. Hogy lehet így a népakaratra hivatkozni? Rákosi nem tétovázott. Tudatosította, hogy szavazó és szavazó között különbség van. „A mi szavazóink építik újra hidakat, ők hozzák rendbe a vasutat, ők dolgoznak a bányákban, a ti szavazóitokat meg a plébános igazítja el, vagy feketéznek, vagy nyilasok…” – ismételgette a kisgazdáknak. Majd így emlékezett: „fenyegetéseket is igénybe vettem”. Külső és belső fenyegetéseket. Ismerős.

A kommunisták vesztettek, de nem adták fel az „egységfront” gondolatát. Létrehoztak egy „Baloldali Blokkot” a szociál­demokratákkal, parasztpárttal, szakszervezetekkel, „független értelmiségiekkel”, népi kollégistákkal. Rákosi, Kádár, Kéthly, Kodály, Déry, Illyés, Bibó látszatra mind egy koalícióban. Utóbbiak feladata csak a segédkezés volt a hatalom kisajátításában. S ők segédkeztek. Néhányan kaptak jutalmul pozíciót, elismerést. Mikor a kommunisták győztek – nem önerőből és nem tisztességes úton –, mindegyik „szövetséges” szervezetet felszámolták. Az embereket pedig megpróbálták kisajátítani. Sokaknál sikerült. Aki nem állt kötélnek, így vagy úgy félresöpörték.

Bizony ezzel a taktikával mások is éltek már a történelem folyamán. S úgy tűnik a rossz szellemek az erény álarcában most is ezen ügyködnek. S az álarcosbálban mintha túl sok lenne a feledékeny ember. Az erény maszkja mögött nem is titkoltan a régi eltorzult arcvonások sejthetők. Akik befelé megint „megtisztítanának”, „megtorolnának”, kifelé meghunyászkodnának, önpusztító „önmérsékletet” tanúsítanának. Maradjon inkább a jelszó: szabadság befelé, függetlenség kifelé!

Minden összefogásnak az adjameg az értelmét, mi célt szolgál. Nemes cél – azaz a jövő – érdekében összefogni erény. Ezért a kétségek is némák maradhatnak, amíg lehet. Önmagában a „változás” nem nemes cél. A szavazóknak még talán hasznos információt nyújtanak Rákosi Mátyás szavai a mostani „egységfront” bajnokairól és balekjairól: „A mi fejlődésünk, ha jól dolgozunk, odamegy, hogy a többi párt mellőlünk lassan elsatnyul. Ezt mi siettetjük. (…) Szövetségben vagyunk, és ugyanakkor a szövetségesek likvidálására is irányt kell vennünk.” Már csak meg kell fejteni, kinek az álarcában sündörög itt ma az összerándult egységfrontban Rákosi szelleme. Bizonyosan nem okoz majd nehézséget.