A Scala

A Scala ugyanis az opera temploma. Egykoron templom állt itt, de Mária Terézia Habsburg uralkodó úgy döntött: a lerombolt Santa Maria alla Scala templom helyén az opera temploma épüljön fel. „Az építészet kővé vált zene” – vallotta Goethe.

Ülsz a földszint nézőterén, és az emeleti erkélyekről az operatörténelem több évszázada tekint vissza rád. A seregnyi angyal, isten és gladiátor, gőzfelhőktől övezve, megmozgatja a képzeletet. Innen indult el a világhír felé többek között Enrico Caruso, Beniamino Gigli, Maria Callas, Montserrat Caballé, Luciano Pavarotti. Számos Rossini-, Verdi- és Puccini-művet itt mutattak be először. Amikor Verdi támogatásával 1898-ban a harmincegy éves Toscanini lett a Scala igazgatója, számos újítást vezetett be. Ettől kezdve nem függőlegesen nyílt a függöny, hanem vízszintesen. A karmester azt is elrendelte, hogy a földszinten helyet foglaló hölgyek nem viselhettek kalapot. De ezt csak ők bánták, a férfinép aligha.

Aki a földszinten ül, először felfelé tekint. Egy ovális körből hatalmas csillár csüng lefelé. Amit kupolának érzünk, csak játékos illúzió. Viszont valóság a négy emeleten át felszökő páholysor, s fölötte a két emelet karzat. Állsz a zsinórpadláson, és bámulsz lefelé. A Scala az utolsó modern színházak egyike, ahol még kötelek mozgatják a díszleteket. Gyorsabban kopnak el, mint ahogy illene, ellenben nem zajosak, s ez a hangzás szempontjából sem közömbös.

Apropó, akusztika. A modernizálás során a legtöbb munkát a belső tér helyreállítása jelentette. Három kilométernyi bársonyt használtak fel az elkopott réteg kicseréléséhez. Az új anyagról azt mondják: nem nyeli el a hangot, és ami szintén nagyon fontos: tűzálló is. A nézőtér padlója – az akusztikai szempontok figyelembevételével – hét rétegből állt össze.

Apropó, hangok. Emlékezetes hangversenyt adott a Scalában 1813 októberében Paganini, „az ördög hegedűse”, akiről azt írta Széchenyi: „faksznibohóc”. Paganinit a közönség őrjöngő lelkesedéssel fogadta. Ismeretes, hogy technikai fantáziája példátlan volt, és döbbenetes fokra fejlesztette a mesterséges üveghangokat. Titokzatos, fuvolaszerű hangja van a hegedűn az üveghangnak, mondhatni fütyülő hang, és Paganini előszeretettel rémisztgette vele a publikumot.

Merengsz a Scala híres mú­zeumában, ahol végigvonul előtted a ház egész múltja. Híres énekesek arcéleit csodálod, szoborba álmodott zeneszerzők előtt hajlongsz, plakátokra, partitúrákra révedsz, amelyek hajdanvolt sikerekről és bukásokról regélnek, Toscanini személyes tárgyai vonzzák a szemed.

Felötlik egy emlékezetes eset. Botrány a javából! Verdi Aidáját mutatták be a 2006-os évadnyitón. A Radamest éneklő tenort annyira felbőszítette a közönség fütyülése, hogy az egyik jelenet kellős közepén kirohant a színpadról, és otthagyott csapot-papot. A váratlan intermezzót úgy oldották meg, hogy néhány perc elteltével a második szereposztás énekese ugrott be helyette – farmerban és ingben…

A kifütyülés a futballisták számára sem ismeretlen. Csakhogy ők ilyenkor sem hagyják abba a játékot…