Vélemény és vita
Gróf Grünne kívánsága
A császár főhadsegéde – akitől a magyar főváros Joszif Visszárionovics Sztálinnal együtt csak 2011-ben vonja meg a díszpolgári címet – igen elégedett lehetett azon az októberi délelőttön
Megkapta a jelentést, hogy – kívánságának megfelelően – a hajnali szürkületben a kilenc akasztandó közül legutoljára hagyták gróf hernádvécsei és ajnácskői Vécsey Károlyt, akivel gróf Karl Ludwig Grünne már hosszabb ideje kifejezetten rossz viszonyban volt. Alois Howiger vezérőrnagy, aradi várparancsnok 5-i napiparancsa szerint „a holnap, október 6-ikán végrehajtandó ítéletek foganatosításához a Wocher-zászlóalj rendeltetik ki, amelynek Tichy őrnagy úr vezénylete alatt negyed hat órakor reggel a főőrállomás négyszögének kapujának a negyedik szög előtt fölállítva kell lenni, hol egyszersmind az orvosnak is meg kell jelennie. A lövészek kiválasztása s egyéb előkészület a zászlóalj parancsnokára bízatik. Ma és holnap az egész helyőrségnek teljes készenlétben kell lennie, ennélfogva a várból kivétel nélkül senki sem távozhatik. A legénység egész éjjel felöltözve s hadilag fölszerelve marad, a fegyvert mindig kéznél tartva. (…) Magától értetődik, hogy az egész zászlóalj fegyverei éles töltéssel lesznek ellátva.”
Már az ötödiknél tartanak. Nagysándor a bitófa alatt még odaveti Tichynek: „Hodie mihi, cras tibi.” Ma nekem, holnap neked.
Jovan Damjanic, azaz a szerb születésű Damjanich János az utolsó előtti. Mivel az embergyilkolás módszereit és a sorrendet is részletes és alapos megfontolások előzték meg, tulajdonképpen őt, „a rácok ostorát”, a császáriak és janicsárjaik orra alá a legtöbb borsot törő tábornokot illette volna meg az utolsó hely, de hát gróf Grünne főhadsegéd úr kívánsága van olyan súlyú, hogy felülírja az eredeti koncepciót… Így hát Vécsey Károly marad utolsónak.
Ma nekem, holnap neked.
A negyvenöt éves Vécsey – akinek apja azt üzente, örül, hogy fiát kivégzik, megérdemli, hiszen az uralkodó ellen lázadt – körülnéz, de neki már nincs kitől elbúcsúznia. Odalép hát Damjanich elé – még 1849 januárjában csúnyán összeszólalkoztak, hónapokig nem is köszöntek egymásnak – és megcsókolja a halott bajtárs még meleg kezét. A Wocher-zászlóalj soraiból zokogás hallatszik.
Egy dúsgazdag magyar főnemes, akit utoljára hagytak. És egy vagyontalan rác katona, aki higgadtan közli a hóhérral, vigyázzon a szakállára, össze ne kuszálja, mert az mindig kényes volt előtte. És persze a Grünnéhez hasonló utókor: már megszületett és meg is jelent a tanulmány, miszerint persze hogy ez az egész kézcsóktörténet nem is igaz, „a nemzeti romantika terméke” – miképp, meglátják, bizonygatják azt is, hogy Rákóczi fejedelmünk hottentotta származású volt, a törökök másfél évszázadra nyugalmat, békét, kávét, joghurtot és fürdőket hoztak, Horthy Miklós kormányzó meg maga volt a patás ördög, csak ezt persze álcázta. Arról nem írnak – százhetven éve ennek is –, hogy egy héttel október 6-a után, 13-án délután felrobban az aradi vár kétemeletes parancsnoki épülete, és ott leli halálát a kivégzések végrehajtásáért felelős napiparancs-kiadó, Howiger vezérőrnagy.
Ma nekem, holnap neked.
Gróf Karl Ludwig Grünne kívánságának sorsa pedig, láttuk, beteljesedett. Így. Magyar módra.
