Ha a szén-dioxid probléma, akkor a megoldás az atomerőmű

Már önmagában az is megkérdőjelezhető, hogy mennyiben a szén-dioxid és ezen belül az antropogén, az emberi tevékenységhez kapcsolódó szén-dioxid kibocsátása az oka az utóbbi évtizedekben tapasztalt globális felmelegedésnek. Ugyanis e tekintetben távolról sincs meg az a kilencvenhét százalékos szak­értői egyetértés, amelyre sokan hivatkoznak. Még a klímaváltozásnál sokkal jobban modellezhető esetekben, például gazdasági modelleknél is nagy az egyes szakértők közötti véleménykülönbség, lásd például a forint árfolyama körüli jelenlegi vitát.

A nagy egyetértést megkérdőjelezők közül említsünk meg egyet, Richard Lindzent, aki a híres amerikai egyetem, a Massachu­setts Institute of Technology meteorológiával foglalkozó professzora. Ő volt az, aki háromszáz társával együtt levelet írt Donald Trumpnak, mondván, hogy: „Miközben támogatjuk a hagyományos környezetszennyezők hatékony, megfizethető, észszerű és közvetlen ellenőrzését, a szén-dioxid nem szennyező anyag. Ellenkezőleg, egyértelmű bizonyíték van arra, hogy a megnövekedett légköri szén-dioxid környezeti szempontból hasznos az élelmiszernövények és más növények számára, amelyek az élőlények táplálékául szolgálnak. A szén-dioxid növényi táplálék, nem méreg. A fosszilis tüzelőanyagokhoz való hozzáférés korlátozása a világ minden táján negatív hatást gyakorol az emberek jólétére. A még mindig fejletlen országok több mint négymilliárd emberét a szegénységben élés folytatására ítéli.” Lindzen elsősorban a vízpára hatásának nem megfelelő figyelembe vétele miatt kritizálta a klímamodellt. Szerinte ugyanis a vízpára miatt a rendszerben egy negatív visszacsatolás van, ami felmelegedés esetén hűtőhatást fejt ki.

De ne menjünk bele ilyen mélységben olyan összefüggések tárgyalásába, amihez nem értünk, egy idézet azonban talán még ide illik, méghozzá az ENSZ éghajlatváltozási kormányközi testületétől, amely egyébként az üvegház hatású gázok kibocsátása korlátozásának a legfőbb propagálója. Egyik legutóbbi tanulmányában a klímamodellekkel kapcsolatban azt mondja, hogy „a klímakutatásban és modellezésben fel kell ismernünk, hogy úgynevezett kapcsolt nem lineáris kaotikus rendszerről van szó, ezért a jövőbeli éghajlati állapotok hosszú távú előrejelzése nem lehetséges”.

A nemzetközi – és hazai – térben e kérdésről folyó vitát figyelőnek az is feltűnhet, hogy akik a klímaváltozásban az emberi szén-dioxid-kibocsátás meghatározó szerepét hangsúlyozzák, azok egyben a bevándorlás szabaddá tételének legfőbb támogatói is. Ebből a tényből azt a következtetést lehet levonni, hogy a vita alapvetően politikai és nem szakmai jellegű, vagyis a döntéseket végső soron politikai erőviszonyok és nem valamiféle szakmai konszenzuskeresés fogja meghatározni.
Ennek ellenére célszerű végigmenni a szakmai érveken, mert ha a politikai ellenfeleket meggyőzni nem is lehet, legalább a saját magunk számára világossá, érthetővé tesszük a helyzetet. Fogadjuk el tehát, hogy a Föld felmelegedése rossz dolog, és hogy azt az emberi tevékenység szén-dioxid kibocsátása okozza. Ezek után még mindig lehetne racionálisan gondolkodni, és megnézni, hogy kik a legfőbb kibocsátók, és hogy a kibocsátás trendje milyen a világ egyes régióiban.

Rövid statisztikai vizsgálódás után a következő derülne ki. A szén-dioxid-kibocsátás a gazdasági fejlettség növekedésével rohamosan nő. Indiában 1,7 tonna fejenként és évente, az Európai Unióban ennek közel négyszerese. De nemcsak a fejlettség, hanem az életmód is meghatározó tényező. Az Egyesült Államokban például nem sokkal magasabb az életszínvonal, mint Nyugat-Európában, az egy főre jutó kibocsátás mégis az európai két és fél­szerese. Ha feltételezzük, hogy a mai kevésbé fejlett országok a következő évtizedek során közelítenek a fejlett országokhoz, akkor energiaszükségletük és annak nyomán szén-dioxid-kibocsátásuk is rohamosan nőni fog. Az utóbbi másfél évtized átlagában a világ szén-dioxid-kibocsátása évi 7-800 millió tonnával növekedett, ha ez a trend lényegében megmarad, és ez nagyon valószínű, akkor az Európai Unió hiába csökkentené le akár zéróra is a jelenlegi 3-4000 millió tonnás kibocsátását, ez semmit sem fog változtatni a világ szén-dioxid-kibocsátásának növekedésén, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a várha­tóan felzárkózó térség lakossága még vagy hárommilliárd fővel növekedni fog.

Mindezeket figyelembe véve az Európai Unió német zöldek által diktált klímapolitikája teljesen irracionális, nem lesz teljesíthető, és emellett jelentős bizonytalanságot és versenyképesség-csökkenést okoz majd az unió tagországaiban. Hogy miért, arra a német gyakorlatból hozhatunk fel példákat. A németek atomerőműveiket 2023-ig végképp leállítják, viszont a szénerőműveik nagyrészt megmaradnak. A kieső atomerőművek szerepét pedig a megújulók, ezen belül is elsősorban a szél, másodsorban a naperőművek veszik át. Hogy ez milyen problémákat fog jelenteni, arra már az eddigi gyakorlatból is hozhatunk fel példákat. A beépített szél- és napelem-kapacitások ötszörösen haladják meg a még megmaradt atomerőművek kapacitását, mégis kevesebb villamos energiát termelnek, mert a szél hol fúj, hol nem, és a nap sem világít mindig. Ezek időhatásfoka mindössze tizenöt százalék míg az atomerőműveké kilencvenkét százalék, tehát a karbantartás idejétől eltekintve mindig üzemelnek. A megújuló energiatermelésen hatalmas a támogatás, 2000 és 2017 között 176 milliárd eurót költöttek erre, ebből tizenöt Paks II erőművet lehetett volna megépíteni. És ráadásul a támogatások összege folyamatosan növekszik, ma már évente 28 milliárd euró, ami két paksi erőmű teljes építési költségének felel meg. Mindezt a fogyasztókra hárítják. Németországban a villamos energia ára háromszorosa annak, mint más országokban, például Magyarországon.

De nemcsak ez a baj, hanem a megújulókból származó termelés kaotikus időbeli változása is. Amikor ezek teljes erővel dolgoznak, lényegesen többet termelnek, mint a német fogyasztás, ami „kényszerexportra” kerül, vagyis az egyesített európai energiarendszerekre áramlik, kiszorítva onnan más termelőket. Ez már most is nagy károkat okoz a lengyel, szlovák, cseh és magyar energiarendszereknek, vagyis az irracionális német energiapolitika árát nekünk is fizetni kell. De nemcsak ezzel okoznak kárt, hanem azzal is, hogy az irracionális energiapolitikát más országokra is rákényszerítik. Hogy ne menjünk messzire a nemrég az uniónak benyújtott magyar nemzeti energia és klímatervben is az van beállítva, hogy 2030-ig csaknem hétezer MW naperőműi kapacitást állítunk üzembe a jelenlegi ezer MW-ra becsülhető kapacitással szemben. Ez azt jelenti, hogy mintegy ötven négyzetkilométernyi területet kell befedni napelemmel ( amelyek élettartama maximum húsz év, utána veszélyes hulladéknak minősülnek), ráadásul a szükséges tárolási költségek elérhetik egy másik Paks II költségeit. Reális ez? Közben kivezetik a szélerőműveket. Mi történt velük? Nemrég még abban láttuk a megoldást. Ráadásul az Európai Bizottság még ezeket az irreális elképzeléseket sem tarja elegendőnek.

Ha a klímaügy nem pusztán politika volna, hanem lenne valami reális tartalma is, akkor a szén-dioxid-kibocsátás mérséklésében hívők nem az atomenergia-termelést akarnák leállíttatni, hanem pontosan ellenkezőleg, azt támogatnák, és nem csak Európában, hanem a fejlődő világban is. Ugyanis az energiaigények ott fognak rohamosan növekedni, és vagy kiirtják a körülöttük lévő még meglévő erdőket, vagy pedig szenet fognak égetni. Ám lehet, hogy Kína e tekintetben is megelőz bennünket, hiszen saját északi területein már olyan kisebb kapacitású atomerőműveket épít sorozatban, amelyek a villamosenergia-ellátáson kívül még egy-egy kisebb város hőenergia-szükségletét is biztosítják. És talán még azt is meg lehet említeni, hogy biztonságosan működnek már azok a gyorsneutronos atomerőművek, amelyek tüzelőanyagát a hagyományos erőművek kiégett fűtőelemei­ből lehet kialakítani, amelynek hatására az uránból kinyerhető energia csaknem százszorosára növelhető.

Irracionális világban élünk, de azért el kellene gondolkodnunk azon, hogy mennyire hajlunk meg egy, még a valamikori kommunizmusnál is irreálisabb ideológiának.