A völgyben a kerti virágok

Csípősek már a reggelek meg az esték, téli világot idézők – eszembe juttatják 1989–1990 telét, amikor már nagyjából mindenki tudta, hogy új világ kezdődik. Igaz, csak úgy, ahogy a régi szegedi szólás tartja: „füstöl a kémény, de nem tudjuk, mi fől alatta”. Akkor persze mindenesetre hittünk és reméltünk, én még külön is. Életem legelső könyvének megjelenése közelgett, aztán ott volt az a rendkívüli március 15-e, ami ráadásul ekkor, ’90-ben lett a szabad magyar sajtó napja is. Nem sokkal korábban a Kongresszusi Központban, a filmszemlén a korábbi évek szinte forradalmas hangulatát némi várakozásteljes, nyugodtabb légkör váltotta fel, én meg nagy sóhajtással elszántam magam, és a folyosón megállítottam azt a zömök, csupaszakáll, névről-arcról már réges-rég jól ismert embert. Némileg megilletődve bemutatkoztam, és elmondtam: én lennék az, akinek rövidesen megjelenő, a Rákosi-rémuralom idején öt álló éven át röpcédulázó békéssámsoni fiatalok históriáját feldolgozó könyvének kéziratát közös barátunk eljuttatta hozzá, esetleges majdani megfilmesítést megfontolandó. Hát te vagy az, mondta szűkszavúan, majd a lényegre térve közölte, rengeteg munkája van, sajnos nem tud ezzel foglalkozni – „de nagyon örülök, hogy megjelenik”, fűzte hozzá. Ekkor láttam először mosolyogni. „Beszélünk mi még erről”, mondta köszönésképpen, és már nyújtotta is a kezét.

Fél évtized múlva, 1995 elején – bő éve dolgoztam már a Duna Televízió Közép-európai magazinjában – korábbi világszövetségi meg vidéki találkozások után egyszer tétován megemlítettem neki a Békéssámson helységnevet. Megvillant a szeme: azt te fogod megcsinálni, mondta enyhén jakobinus szigorral. Add be a szinopszist meg a forgatási tervet, ahogy kell. És nekikezdtem életem második dokumentumfilmjének.

Sára Sándorral soha nem kellett – úgy tűnt jó darabig, nem is nagyon lehet – hosszasan elbeszélgetni. Mindig „rövidre zártan”, elképesztőnek tűnő szűkszavúsággal, prakticizmussal intézett el szinte mindent. Időbe telt, míg megértettem: nem a duma a lényeg. Még akkor sem, mikor azt hisszük, hogy az most elkerülhetetlen. Csakis és kizárólag a Tett számít. Az alkotás, a produktum. Nála nem csak kezdetben volt a Tett – mindvégig, mindig, mindenben csak az volt a lényeg és az alfa és az ómega, minden.

A hosszadalmas fejtegetések, diskurzusok, elemzések és ilyen-amolyan érvelést gyöngyöző purparlék helyett és mögött – de leginkább: fölött – mindig ott tudta és érvényesítette a Mű mindenhatóságát.

Az értelmezés – mások dolga. Az övé – a miénk – az elkészítés. Csakis és kizárólag. A többi, így gondolhatta, azt hiszem, füst. Tovaszálló, netán illatos, de akkor is csak füst.

A Duna Televízió életének nem éppen vigasztaló vége után volt néhány nagy – a korábbiakhoz képest gigászi hosszúságú – beszélgetésünk. Akkor kérdeztem meg tőle: Nem vagy te, nem voltál te túl jóhiszemű, Sándor? Én általában jóhiszemű vagyok, vágta rá szinte rögtön, ezzel mintegy le is zárva ezt a közelítésmódot. Mert mint az igazán nagy és tiszta emberek, pontosan tudta magáról (is), amit a Műhöz tudni kell. Egyszer egy világszövetségi úton Sopronban vele és Csoóri Sándorral egy asztalnál ülve, megbűvölve figyelhettem, hogyan évődnek egymással: egészen észbontó hétköznapisággal. És amikor Lakiteleken egy jóízű – megint csak nagyon nem hosszú – beszélgetés után cinkos kacsintás kíséretében átküldött asztalunkhoz Káli-medencei borából egy flaskával, ugyanezt érzékelhettem. Sopronban vagy a Mészáros utcában, a világszövetség székházában vagy a Kongresszusi Központban ugyanaz látszott: a nagy alkotók köznapi megnyilvánulásai annál póztalanabbak, szűkszavúbbak, minél nagyobb formátumúról van szó. Minél több a mélység és minél szédítőbb
a magasság.

Így, szeptember vége felé tényleg már közelinek tűnhet, szinte látható a téli világ: ha még nyílnak is a völgyben a kerti virágok, jelképesen és valóságosan már hó takará a bérci tetőt. Azt hiszem, Sára Sándort egész életében az érdekelte igazán, hogy még mindig nyílnak a völgyben a kerti virágok. Ez a lényeg. Látsszon, érződjék a zordon tél akármennyi jele, reggel vagy este, bérci tetőn vagy az égi és földi hatalmak bármely terrénumában. A kerti virágok a völgyben, a Káli-medencében és Bácskában, a Gulag-szigeteken és az alföldi tanyákon, Szindbád borókapálinkás Felvidékén és a galíciai huszárkvártélyokban igenis nyílnak. Meg kell őket mutatni, mennyire igazak, és mennyire a mieink. Nyílnak. És meg is maradnak. Úgyhogy semmiféle búcsúnak tulajdonképpen nincs is értelme. Ne is beszéljünk ennyit.