Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Visszavenni Budát

Bizonyos választási szereplők tudatosan ismételgetik, hogy vissza akarják venni Budapestet

Talán ostromolják? Ezek szerint egyszer már megszállhatták, vagy mi? Csellel vagy erővel bevehették, elfoglalhatták, mint a törökök vagy a szovjetek. Talán soha nem fogják megérteni, milyen rossz üzenetet hordoz e kijelentés, de ez legyen az ő bajuk. Mi tudjuk, hogy Budapest a miénk, a budapesti polgároké, akik itt élünk, s tágabban minden magyaré, mert ez a fővárosa a nemzetnek. Tudtuk akkor is, amikor nem szimpatizáltunk a városvezetéssel, az országvezetéssel, tudtuk akkor is, amikor idegen csapatok szállták meg, sőt akkor is, amikor katonai, hatalmi, politikai okokból más várost tekintettek a „fővárosnak”. Koronázhattak és ülésezhettek a Karok és Rendek Pozsonyban, az Országgyűlés dönthetett a trónfosztásról Debrecenben, azért Buda és Pest maradt ennek az országnak a fővárosa.

A rettenetes tatárdúlás után néhány évtized múlva már itt állt a királyi vár, s fejlődtek körülötte városok, amelyek aztán szinte összeértek a rómaiak útjai, vízi átkelők, hidak révén. A Várhegyen királyi város született. A mai Rózsadomb kertjei, szőlői alatt virágzott a Víziváros, a Duna-parton nyüzsgő élet volt a Halászvárosban, északon Óbudán. Az Árpád-ház utáni trónharcokban Buda rossz oldalra állt, ezért a későbbi pápa egyházi tilalom alá vette, azaz nem tarthattak Budán istentiszteleteket, keresztelőt, egyházi temetést. Hogy milyen elbizakodott város volt ez már akkor, jelzi, hogy a budai hangadó polgárok nyomására az itteni papok egy része kiközösítette a pápát és Magyarország összes érsekeit és püspökeit az egyházból. És még mondják, hogy a mai önjelölt világ- és városmegváltóknál nincsenek nagyobb balekok. Károly király nem orrolt meg nagyon, csak a főkolomposokat büntette meg, miután elfoglalta és fővárossá tette Budát.

Szemben Pest gyorsan és látványosan fejlődött. Szabad királyi város lett, itt voltak a legfontosabb átkelők a Dunán, a kereskedelem, s mindaz, ami ezzel járt komoly hasznot hozott. Buda Zsigmond és Mátyás király alatt már Európai nívójú város, reneszánsz királyi várpalotával, díszes kertekkel, sokféle műhellyel, iparral. Itáliai művészek, történetírók, zenészek éltek itt. Magyar városok voltak ezek, de már sok németajkú „vendéggel”, akik szakmákat, tudást honosítottak meg. Jöttek olasz építőmesterek, rácok, örmények, zsidók, mindenféle náció.

Mátyás után Jagelló Ulászló cseh királyt választották uralkodónak, aki alkalmasnak tűnt egy európai katonai szövetség létrehozására a már Magyarország határait fenyegető Oszmán-Török Birodalom ellen. De minden rosszul alakult Európában és itt bent is, a Hazában. Széthúzás, a veszély fel nem ismerése, vagy szándékos bagatellizálása. Sok önzés, ártó szándék. Pedig hát Bakócz Tamás esztergomi érsek is ekkor élt, aki konstantinápolyi pátriárka lett, de pápa nem, pedig ha az sikerül 1513-ban! De nem sikerült, egy Medicit választottak. Igaz Bakóczot X. Leó, az új pápa közép- és kelet-európai legátussá nevezte ki, s feladata a török (iszlám) elleni keresztes hadjárat megszervezése volt. De Dózsa György lázadása lett belőle, aztán a legkritikusabb időben az Országgyűlés egy tízéves kisfiút választott királynak. Buda ekkor már egyértelműen az ország fővárosa, itt ülésezik a királyi tanács, az Országgyűlés. (Időnként a Duna másik partján, Rákos mezején.) Csodálatos templomok épülnek, a palotában őrzik a Szent Koronát, ereklyék érkeznek Prágából, Itáliából. De közben elesik Nándorfehérvár, és a középkori Magyarország szimbolikusan felsorakozik a mohácsi csatamezőn és ott is leli végét, a királlyal az élén.

Még lett volna esély, de két királyt választottunk, s aztán (Szapolyai) János halála után még egy harmadikat, egy csecsemőt. Közben a törökök Budát ostromolták sikertelenül, aztán a németek is, aztán megint a törökök. Végül ideért I. Szulejmán a török fősereggel, aki lefizette, akit le lehetett, elfogatta, akit kellett, s így esett a csúf csel és árulás, hogy Buda és Pest török kézre jutott 1541-ben. Szulejmán számára – aki az iszlám kalifája, azaz legfőbb vezetője is volt – három nap alatt dzsámivá alakították a budai Nagyboldogasszony (Mátyás) templomot, itt köszönte meg Allahnak a fényes sikert. Európa egyik legnagyszerűbb városa az „igazhitűek” kezébe került. Sorsa hosszú időre meg is pecsételődött. Erős német hadak ostromolták, s bár a várat elfoglalni nem tudták, a falakon kívüli települések pusztultak, elnéptelenedtek. Magyarország ütközőzóna lett: százötven évig irtották itt az embereket muszlimok és keresztények, németek és törökök, mindkettő a magyarokat, s még a magyarok is egymást, ki labancként, ki kurucként, protestánsként, katolikusként, vagy csak aranyért, ahogy ez lenni szokott.

Öt ostroma volt ezután Budának, s az ötödik járt sikerrel, 1686-ban. Hetvennyolc napig tartott. Felmérhetetlen volt a pusztulás. A törökök a végsőkig ellenálltak, karddal a kezében esett el az utolsó budai pasa, Abdurrahman is. Felszabadulás volt, de romokkal és mennyi kétséggel! Lipót császár, aki „visszavette” Budát, zsákmánynak tekintette. A felszabaduló városokat telerakták németekkel. Magyar szót alig lehetett hallani. A jövevények építeni kezdtek, a maguk képére próbálták formálni Budát, Pestet és az országot is. De tényleg lennie kellett itt valami nagy-nagy sorsnak, oknak, célnak, amit a mi nemzetünk hordoz, hogy gazdagság, tudás, ízlés s még a hatalom is végül hozzánk idomult, ha nincstelenek, szegények, meggyötörtek, megtizedeltek is voltunk. De hordozói valami nagy tanulságnak. Azt hiszem az élni akarás küzdelme ez, az élet költészete, amit Ady Endre tudott megfogalmazni a legpontosabban. Hogy miért is maradtunk meg, hogy miért is nem lehet tőlünk sem elvenni, sem visszavenni azt, ami a miénk: „Más fajta nép roboghat tova, / De íly szép, álmos, láncolt fajnál / Poétább faj nem élt soha.”

Volt egy ostroma Budának (és Pestnek) 1849-ben. Elődeink – katonai megfontolások elé helyezve poétai álmaikat – kitűzték a magyar zászlót (a megint rommá lőtt) várra. Már állt a Lánchíd, de a császáriak fel akarták robbantani. Clark Ádám akadályozta meg, elárasztva a budai lánckamrát vízzel. Előtte szétszerelte a szivattyút, s jól elrejtette. De szeretem az ilyen embereket! Tíz éve dolgozott a hídon. Hentzi, a debreceni születésű osztrák rommá lövette a pesti Duna-part harminckét palotáját, az Angol királyné szállót, a Redut-ot, a Diana fürdőt, a Lipót-templomot. A Víziváros, a József nádor által telepített csodás kertek a vár oldalában persze tönkrementek. Hentzi, aki dühödten lövette a Lánchidat is, harcolva esett el, haslövést kapott. Mikor fordult a hadiszerencse a császáriak „visszavették” Budát is. Haynau rendezkedett be. „Megtorolt” és osztogatott. Még a Lánchidat is ő adta át…

Később, Károlyi Mihály és Kun Béla után Budapestet elfoglalták – igaz ostrom nélkül – a románok is 1918-ban. Nagy volt a zsákmány. A legvéresebb ostrom 1944/45 telén volt, több mint ötven napig tartott. Csellel előbb a németek kezére került a város 1944. március 19-én, s a  szovjetek ostroma rettenetes volt. A budapesti polgárok rémülten és iszonyodva látták, hogy megint két pogány közt őrlődnek. „Felszabadítottak” minket, s kaptunk helytartókat, mint korábban Konstantinápolyból, Bécsből, most Moszkvából. Sokba került ez a felszabadítás, ez a „visszavétel” is. Lelkekben, szellemiekben, anyagiakban is.

És volt még egy ostrom. Torokszorítóbb, megrázóbb mindegyik korábbinál. Ezúttal is volt árulás, harc, de itt volt a legszebb ok és cél, a legkilátástalanabb, már-már krisztusi vállalás. A megfeszíttetés a szabadságért. Ötvenhatban a várost tőlünk megint elfoglalták a szovjetek. Vagyis „visszavették” a kommunisták. Elesett, de az élők feltápászkodtak, mint ezer év alatt mindig. Túl sok volt már az ostrom, a pusztítás, újrakezdés. Most már senki ne akarja se elfoglalni Budapestet, se visszafoglalni, mert az a budapesti polgároké. Kinek milyen tisztséget – azaz munkát – ajánlanak, majd eldöntik ők.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Elmebajnokság

ĀFricska. A világ egy nem jelentős része kezdi elveszteni az eszét. Itt most számos direkt politikai példázatot hozhatnék, de ezúttal maradjunk a sportnál

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Európa megtagadói (2.)

ĀAz európai életmódot, a keresztény szabadságot szerintünk tényleg meg kell védeni, mégpedig nemcsak a messziről – hívatlanul – beözönlő és beilleszkedni nem tudó/akaró idegenektől, hanem az Európát megtagadó Lambertstől, barátaitól és üzletfeleitől is