Az Azonosság Könyve

Hősnőnk, akinek még saját nevével kapcsolatban is kétségei merülnek föl, emlékezni próbál, keresné a lelkét a „hanyagul összeeszkábált testben”, de végül csak arra jut, hogy az állandó megfigyeltetés kényszertudatában élt élete és a képzelete összemosódik. Nem tudja, ő álmodta-e meg a férfit vagy fordítva; „melyik pillanatban változott át valóságos életük álnok fantáziává”, hogy hol van a határ a realitás és irrealitás, a valóság és álmodozás között. S mintegy a regény morális építményét feszegeti a kérdés, hogy mi tölthet el mélyebb szorongással és nagyobb kiábrándultsággal: az ember javíthatatlan volta vagy az, hogy a túlélése érdekében ki kell bújni a bőréből, magára öltve egy másik szerepet.

Érdemes volna arról is értekezni, hogy a Kunderának világhírnevet hozó A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényével (s általában emigrációs műveivel) kapcsolatban milyen fenntartások fogalmazódtak meg. Hogy a relativizmus, a sorsok felcserélhetősége morális és egzisztenciális veszélyeket rejt magában. Ha minden relatív, fogalmazott Milan Jungmann, a ’68-as irodalmi élet egyik szervezője, megszűnik a különbség a meddő és teremtő élet között is: ha a tettek bagatellizálódnak, akkor a következmények összemosódnak. Hogy az áldozatok semmivel sem volnának jobbak, mint hóhéraik – ahogy a Búcsúkeringő hőse mondja? Dante óta ismert a figyelmeztetés: ez maga a Pokol, mert (Kundera alakjának szavaival) „ha az ember eljut odáig, hogy nincs különbség a gyilkos és az áldozat között, akkor felhagy a reménnyel”.

A Kundera írói hitelességét megkérdőjelező korábbi gyanú a kommunista besúgórendszerben való lehetséges ifjúkori szerepe miatt az írólétet is alapjaiban ingathatná meg, bár a látlelet érvényességén nem változtatna, melyet a közép-európai kulturális identitás felszámolására törekvő szovjeturalomról festett. Maga nyilatkozott arról, hogy az írói önkorrekció, a dolgoknak mindig új jelentést tulajdonító életrajz újraírása természetes emberi viselkedés. Más kontextusban találkoztunk a „Javított kiadás” magyar változatával, ám Esterházy az újtények ismeretében fogalmazta újra az életrajzot. Az Azonosságban feszegetett lélektani és egzisztenciális kérdések nem újak: jóval Kundera előtt tett erre remek kísérletet Babits Mihály A gólyakalifában, s amúgy a képzelet és a valóság határvidékén való bolyongás Cervantes óta rögzült irodalmi emlékezetünkben. Élet és irodalom azonosságáról a vélemények, példák és meggyőződések tárháza meglehetősen széles, erről külön is érdemes volna lábjegyzeteket készíteni. Példa lehet Krúdy, aki Kosztolányi szerint arra is „emlékezett”, ami soha nem történt meg, vagy vele szemben az írói fantáziáját szinte szociográfiai hitelességgel alátámasztó Móricz.

Fölmerül azonban néhány szorongató kérdés. Ma vajon milyen hatalom törekszik a közép-európai identitás fölszámolására, milyen álnevek és szerepek mögé rejtőzik? Vajon tényleg itt ragadható meg az „azonosság” lényege, az önmagunkhoz való hűség, a túlméretezett Egóval szemben a közösségben való egyéni létezés szabadsága? Mit kezd az elbutult, a Spengler által már az első világháború végén hanyatlónak leírt Nyugat a keresztyén szabadság Augustinus majd a reformáció óta ismert elvével? Vajon milyen álnevei vannak ma az önzésnek, butaságnak és rosszindulatnak? S a hitetlenség és hiteltelenség párhuzamba állítása nemcsak szójáték, hanem létező valóság: mert a hit ad hitelt szónak és tettnek – ha nem válunk az irrealitás képzeletének áldozatává? Ha az önkorrekció természetes emberi viselkedés, vajon nem az életünket kellene-e egyszerre az elveinkhez és a té-nyekhez igazítani, nem pedig fordítva: cserélgetve elveinket, életeinket, a tényeket pedig elnevezni valószerűtlen fantazmagóriának? Vásárolhat-e új identitást az ember? – Hányszor lehet végigmenni a damaszkuszi úton?

Borges, az argentin író, költő, esszéista összegyűjtött versei előszavában írta, az irodalom mindig ügyes fortélyokkal fejti ki mágiá­ját, mert az olvasónak mindig szüksége van a variációkra, „melyek újra tudnak éleszteni egyfajta múltat vagy előrealakíthatnak egyfajta jövendőt”. Nos, nemcsak az irodalomnak van meg ez a mágiája, de a saját boldogulását a közösség érdekeivel összeegyeztető felelős emberben is valóságformáló tényezővé válik a hit erejének azonossága. Mi a Borges-kötet címe? „A másik, aki ugyanaz”. Az állandó pont az életünkben: a meddő tudatlansággal szemben a teremtő ismeret. Ezért nem anakronisztikus a 21. században a Szentlélek erejéről vagy (vallási meggyőződéstől függetlenül) a Szentlélekben való közösségről beszélni. Ez az önmagunkat is mindig újjáteremtő ismeret. Nem hiszem, hogy képességeink az önfölszámolásra korlátozódnának. Az egyik legnagyobb vétek, ha nem élünk adományainkkal. S erőt is kapunk hozzá, hogy ha a megmaradás a tét, váljunk azonossá a szebbre hivatott létünkkel. Azonosságunk pedig azzal kezdődik, ha a dolgokat végre a nevén tudjuk nevezni.