Szerencsés Károly

Vélemény és vita

A lázadás epigonjai

Nincsenek véres istenek. Csak tévelygő lelkek, akiknek a lába alól kicsúszik a talaj

„Ja, kérem, lázadni tudni kell!” – hallom valahonnan mélyről a talán soha el nem hangzott mondatot, valami poénfélét egy pesti mulató füstös színpadáról. A tréfás, flott jelenetet írhatta volna akár Karinthy Frigyes, Rejtő Jenő vagy maga Nagy Endre, előadhatta Mály Gerő, Bilicsi Tivadar vagy Salamon Béla. A nézőtéren jól szórakozott a pesti „publikum”, gyárosok fiacskái, dzsentrik, firkászok, szabadnapos színészek, csak egy napra érkezett vidéki kereskedők, külföldi befektetők. És hivatásos prostituáltak, térden felül érő, százszor átizzadt, olcsó kölnivel illatosított selyemruháikban. Meg mindenféle „csak egy nap a világ” népség, akik úgy érezték, éppen ma az Orfeumban fogja felfedezni őket Hollywood, a Nyugat, de minimum Miklós Andor, s akkor már övék a Világ. Mind lázadóknak hitték magukat. Lázadoztak a polgári erények ellen, cafkák és banditák lehettek a mámor pillanataiban, lázadtak a lakbér és a tisztítószámla ellen, de főleg a világ ellen. Néhányan olyan komolyan vették a pillanatot, hogy az élet ellen is lázadtak, a sajátjuk ellen is, de amikor tényleg itt lett volna az ideje a szenvedélyes ellenállásnak, kiderült, hogy mindez csak vonaglás, álságos póz, hazugság.

„Ja, kérem, lázadni tudni kell!” – kacsint a komikus cinkos grimasszal. És tényleg! Mennyi epigonja gyűlt körénk minden korokban a lázadásnak. Ma is. A valódi lázadás a jobbítás szándékából születik. Tudnánk-e szebb, értelmesebb, érzékenyebb lázadást, mint Jézusé? Vagy akár Buddháé? Mint Ferencé Assisiből vagy János Pálé Krakkóból? A ferences atyáé a gyermekmenedékből, akinek azért nem írom ide a nevét, mert bizonyosan pirulna, s leintene, „a hiúság bűnébe akarsz kergetni, testérem”? A jobbítás szándéka vezethet sok mindenkit ma is, s mégis, úgy érzem, az egész felbolydult világ pusztán hamis epigonjait termeli a lázadásnak. S ez már tömegtermelés. Termék lett a lázadás. Gyártják. Dizájnja van, menedzsere, könyvelője. Van lázadásasszisztens, lázadáselemző, lázadásfaktor, lázadáshozam, s valószínűleg van lázadáshitel is. Egy jó kis lázadásra talán még kölcsönt is adnak, hiszen megtérül. Pedig csak vonaglás ez, hamis póz, üzlet.

A lázadás epigonjai a legtöbbször balekok. Micsoda lázadások voltak itt csak ez elmúlt száz évben. A kommunisták. A fasiszták. Nemzeti szocialisták. S aztán mindenféle változatuk: falangisták, maoisták, szandinisták, nasszeristák. S a „magányos lázadók”! Az embereket találomra halomra lövők Amerikától Svédországig. Tetemek millióit hagyták maguk után öt kontinensen. Az „igazság” elszánt birtokosai, akik elvakultságukban ugrani akartak, nagyot ugrani, kilendíteni az emberiséget a természetes evolúció – vagyis a szerves fejlődés – útjáról. Nem is lázadások ezek, csak zendülések, puccsok, hőbörgések. Nehéz világosan látni, mert kell néha egy kis ösztönzés, hogy a helyes utat válasszuk. Épp elég zsákutca, eltékozolt idő és erő mutatja ezt. Kell néha a „szent lázadás” a berögzült mozdulatok ellen, a begyepesedett gondolatok ellen, az önzés, hatalommal visszaélés, elbutulás ellen. Kell a lázadás a lázadás epigonjai ellen. Mert 1793 óta a „progressziót”, a fejlődni képességet mintha kizárólag a lázadás jelentené. A ha kell, ha nem lázadásé, az öncélú vonaglásé.

„Ja, kérem, lázadni tudni kell!” De hol vannak az egykor oly sikeres uszítók? A világ nem Robespierre-t akarja követni, hanem az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát. Nagyon különböző dolgok ezek. Ne tessék összekeverni! A terror sohasem a szabadságból ered, hanem az önkényből. Nem a jogokból, hanem a jogok felrúgásából, „értelmezéséből”. Nem akarjuk követni Lenint, Sztálint, Hitlert, Maót, Pol Potot meg a többi „sikeres” izgatót. Mert csak epigonok. Hazudozók. Igaz, volt, akinek értelmezhető célja is akadt. A mai epigonokat hagyjuk is. De a mi dolgunk, hogy megkülönböztessük az értelmes lázadást a hamis vonaglásoktól. Mindig lesz, aki egyre mélyebbre süllyed, de ha elég erős a hitünk és tudásunk, nem ránthatnak már minket is a mélybe.

  Hiszen mennyit lázadtunk mi is! Mindig nehéz volt pedig felismerni a jobbító szándékot. S milyen nehéz leleplezni a hazugságot. A hamis lélegzeteket. Akkor jogunk volt lázadni. Szinte minden ellen. A Kádár-kor segítségért kiáltó éveiben. Hatalom, ízlés, életmód, hívó messzeség ellen. Hát, persze. S meg is tettük. Lázadtunk az iskolában a sok marhaság ellen, az utcán az uniformizált viselet ellen, a zenében a negédes, giccses dalok ellen, lázadtunk a hajviseletben, de a löttyedt szellemi élet ellen is, s amikor lehetett és kellett, lázadtunk a diktatúra ellen. Sokáig hittük, hogy Lennon, hogy Dylan vagy a punkok. S aztán hallottunk a valóságos és szellemi plasztikai műtétekről meg a végtelen láncivásokról, a bedilizett narkós társaságról, az önimádó lázadókról. És a sok okkultista, drogos, pedofil, önfertőző zenészről, színészről és jóhiszemű csavargóról. Ja, kérem, a lázadás! A szexuális forradalom. „Érzékek tánca.” Valahogyan mi nem így értettük a lázadást, „a néger utcákon vonszolva magunkat hajnalban egy pofa hasis után kutatva”. Volt nekünk valódi lázadnivalónk. Bronx és Laredo messze volt, Vietnam is, Afganisztán közelebb. A Corvin köz, a Vencel tér, Gdańsk még közelebb. S tudtuk, hogy a dolgok visszatérnek az evolúció rendes útjára. Tudnunk kellett, mert különben a lázadás hisztérikus útjaira térünk, ha máshová nem, mi is az önpusztításba. És hányan pusztultak el így…

„Ja, kérem, lázadni tudni kell!” Tényleg kell? Mindig kell? Csodálatos, szabad gondolat. Lázadj! Hátha bejön. Ki most a lázadó? Ki most a lázadókkal szemben lázadó? Kinek van igaza? Eldől az is. Festékszóróval oson a lázadó a frissen festett palota fehér falához. Ráfirkál. Megjelöl, s ettől boldog. Hm. A huszadik pohár italt gurítja le a torkán. Már üvölthetne is, de inkább leborul a pultra. Hagyják, záróráig még van idő. A legvisszataszítóbb lázadás az élet elleni lázadás. A szabadság elleni lázadás. Az igazság elleni lázadás. A halhatatlanság elleni lázadás. Az alkotás elleni lázadás. Mintha milliók a világban ennek a korát élnék. Nem értjük. Nincs ennek semmi értelme. Úgyis győz az élet, a szabadság és az igazság. S amiben mindez együtt megtestesül és megszületik: a szeretet.

Ma a legszebb lázadás a szeretet lázadása. Mindaz a történelem, amelyen átestünk – mint egy betegségen – kötelez minket a szeretet lázadására. Az epigonokkal szemben Jézus és Buddha szellemére. Nincsenek véres istenek. Csak tévelygő lelkek, vonagló csontvázak, akiknek a lába alól kicsúszik a talaj. Bizonytalanok, szeretnék tudni, milyen lesz az út, lesz-e révész, vigyenek-e obulust, angyalok kísérik-e, fehér fény látszik-e az út végén, vagy a semmi, tényleg marad a semmi. A többi csak lihegés, kisded játék.

A lázadás epigonjai mindig veszítenek, bár mindig megújulnak a srófos mintáik. Az epigonok sorsa mindig a minták követése. A kád vízből óceánba lépni nem lehet. Az epigonok elterpeszkedése a világban azt üzenné, nincsen már remény. Minden eldőlt. Nekik szól minden taps, övék a dicsőség, a végső birodalom létrejötte már csak idő kérdése. Ez a „progresszív”. Ezt hirdetik a lázadás epigonjai. De jó, hogy mindig lesz férfi és nő, építőmester, művész, aki csak úgy ballag, s eszébe jut egy gondolat, egy dallam, olyan, amit én is kerestem egész életemben. Lázadó dallam, s mégis olyan forrásból fakadó, amely őrzi a tegnapelőttöt, a tegnapot, benne lakik a ma melankóliája és a holnapi teremtés. A holnap égbe, földbe, levegőbe, gyermekeimbe, unokáimba, tanítványaimba, olvasóimba szétsimuló szeretete. Nem tudom, megőrizhetem-e ezt az érzést még egy kicsit. Húszéves korom óta békével jártam, csak a szabadságért lázadtam, a rám kirótt testi birkózásokat elviseltem, meg is köszöntem. Most egy tölgyfalevélről egy csepp savas víz a szemembe cseppent. Kivághatnám mérgemben a fát is, de nem teszem, mert olyan búgást ad a szélnek, amit a képzeletem képtelen lenne visszaadni. Savgyötört szemem így egy időre megszabadul a lázadás epigonjainak vonagló csontvázaitól.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Szlovák öngól

ĀFricska. Most próbálok diplomatikusan fogalmazni: északi szomszédunkban egyeseknél elgurult a gyógyszer

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Európa megtagadói

ĀElső pillantásra logikus, hogy az Európai Bizottság megválasztott elnöke Görögország biztosjelöltjére akarja bízni az európai életmód védelme nevű új portfóliót

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom