„Rasszista megnyilvánulások”

Sokadszorra. Mint ahogy eddig is így volt. És ezután is így lesz.

A hangosbemondó többször – fölöttébb megmosolyogtatóan (de mondhatnánk úgy is: egyszerűen csak roppant ostobán) – arra szólította fel a Groupama Aréna szurkolóit, hogy tartózkodjanak a „rasszista megnyilvánulásoktól”. Az egyik napilap tudósítója teljes joggal ironizálhatott: „Rasszizmus magyar–szlovák mérkőzésen, hm…”

Más viszont annál inkább. Teljes erővel.

Az úgynevezett vendégszektorban nagy számban felvidéki magyar szurkolók. A legendás-félelmetes dunaszerdahelyi DAC – és a magyar válogatott (plusz és értsd: a magyarság, Magyarország) rajongói. „Hivatalosan” szlovák állampolgárok. Köztük készült kép: szlovák címer áthúzva (kétszer, a transzparens két végén), közötte egy igen rövidke, mindössze egytagú szóból álló véleményük Szlovákiáról. Ami a lakóhelyük. De nem a hazájuk. „Bántó”? „Sértő”? (Idiótáknak: „rasszista”? )
Attól függ, honnan nézzük.

Ha most gyorsan végigfutnánk a közelmúlt történelmén, Benešsel, a kitelepítésekkel, az üldözések és megaláztatások özönével, a „magyarokat a Dunába-őrülettől” az állampolgársági törvényig (meg az összes többi), fel lehetne tenni a kérdést: ugyan mit is köszönhetnek ők Szlovákiának? Mit szeressenek rajta? Az úgynevezett utódállamok, a tolvajok örök rossz lelkiismeretével, politikai rendszerektől és történelmi helyzetektől függetlenül egyszerűen képtelenek arra, hogy tisztességes-emberséges módon bánjanak úgynevezett kisebbségeikkel – akiket nem csekély mértékben éppen ők erőszakoltak-nyomorítottak kisebbséggé. Hiszen a puszta létezésükkel állandóan, újra meg újra saját eredendő bűnükre – rablásukra – emlékeztetik őket. És teljesen mindegy, Husák van-e vagy Mečiar, Ceaușescu vagy Băsescu, s hogy a felügyelő Moszkva-é vagy Brüsszel.

Ezért szólt a füttyszó a szlovák himnusz alatt. Ami „nem szép” és nem sportszerű, de amit megelőzött a magyar himnusz alatti mindenkori füttyszó és fújolás Nagyszombatban vagy éppen Bukarestben, vagy akárhol egyebütt, mikor és hol, nem számít. (Miként az 1942 januárjában Újvidéken történteket is megelőzte a jó fél éven át tartó folyamatos szerb diverzió, sorozatos gyilkosságokkal, elképesztő kártevésekkel, állandó rablásokkal-gyújtogatásokkal.) És csöppet sem volt véletlen, hogy az első szlovák gól után az akár Mák Róbert nevet is viselhető, Róbert Mak nevezetű góllövő a tudvalevően a mi apostoli kettős keresztünkkel és hármas halmunkkal gyanúsan egyező szlovák címert szorongatta-mutogatta látványos-diadalmasan a nézőtér felé, akár jelképesen üzenve: mi vagyunk az urak a rabolt holmi fölött, itt a gól is, nesztek…!

Hogy ez csak futball?

Látszólag.

Emlékezzünk az 1954-es világbajnokságra, amikor a nyugatnémet válogatott éppen a mi Aranycsapatunkat megverve lett világbajnok, s e ténynek döntő lélektani hatása lett az NSZK nagy gazdasági-politikai „csodájának” motivációs alapjaira, Tamáska Péter barátom és pályatársam kiváló esszében fejtette ki mindezt, Egy gól világtörténelmet ír címmel. Vagy gondoljunk a Csoóri Sándor által a ma már legendás Duray-előszóban, a Kutyaszorító című felvidéki helyzetjelentéshez írott, Kapaszkodás a megmaradásért című munkában közzétett tényre: „Régi ismerőseim mesélik, hogy egy kalotaszegi fiú csupa regáti román katonával tölti szolgálati idejét, bent a Regátban. Román–magyar labdarúgómérkőzést néznek együtt a tévé előtt.

A hangulat robbanékony, feszült, a fiatal idegek nem ismerik az önfegyelmet. Góóól! – ugrik föl helyéről, magasba lendített karral. Szemvillanásnyi idő alatt az életével fizet a magyarokhoz húzó vonzalmáért. Valamelyik katonatársa – elborult aggyal – ledurrantja. A szülők, persze, úgy kapják meg a fiú holttestét, mintha ő maga lőtte volna főbe magát.”

Igen: a gólok olykor világtörténelmet is írhatnak. A futball meg nem „rasszista megnyilvánulások”, hanem a nemzeti sérelmek és nemzeti aspirációk, a nemzeti önérzet, a nemzeti megalázottság és a nemzeti karakter megannyi vadászterepe lehet. A felvidéki, az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai magyarok igenis a szlovák, a román, a szerb, az ukrán válogatott – „állam” – ellenében, azzal mindig, mindenkor dacolva állnak mellénk. Mert magyarok. Mert igazából Magyarország a hazájuk. És mert velünk voltak, és velünk vannak, és velünk is lesznek, a hangosbemondó hülyén figyelmeztethet, a válogatott győzhet vagy kikaphat, az UEFA csóválhatja a fejét. A farka meg a kutyát. Ez ilyen egyszerű. És punktum.