Vélemény és vita

A Bábeli Könyv

A szimbolikus hagyomány úgy tartja, hogy az emberiségnek volt valamikor egy közös nyelve. Mindenki megértette egymást, békességben éltek

Aztán téglából és szurokból építettek maguknak egy várost és egy tornyot, melynek a teteje elérte volna az eget. Mózes első könyve számol be a bábeli toronyról, az okokról és következményekről. Azért kezdtek az építkezésbe, hogy nevet szerezzenek maguknak, s mivel az Úr ezt az ellene való lázadásnak tartotta, összezavarta a nyelvüket, hogy ne értsék meg egymást, ne tudjanak közösen építkezni. Már az özönvíz utáni ötödik nemzedéknél vagyunk, az emberek nem hitték el, hogy nem lesz több világpusztító áradás, a toronnyal, amit „a Menny kapujának” neveztek, nemcsak a saját dicsőségüket akarták hirdetni, hanem a menedéket is látták benne egy újabb özönvízzel szemben.

Sokat foglalkoztatja ez a történet nemcsak a teológusokat, a művészeket is. Az egyik legismertebb képzőművészeti ábrázolás idősebb Pieter Bruegel 1563-as festménye. Látható rajta a félbe maradt monumentális jelkép s a hatalmas toronyvárost körbevevő viskók, avagy az öncélú gazdagság és kiszolgáltatott szegénység ellentéte. Szalay Lajos magyar grafikusművész, akiben Picasso saját vetélytársát látta, 1966-os tollrajzában értelmezte a jelenetet: a saját megalomániájával eggyé váló emberből nő ki a torony, és Bábel agyonnyomja a Napot is.

Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című, 1944 végén írt, sokat emlegetett költeményében szintén találkozunk a Bábel-hasonlattal, bár utópisztikus látomásában a bibliai üzenettel helyezkedik szembe. Amikor a tornyot az emberi nagyravágyás és az isteni szándék elleni tiltakozás helyett a tudás jelképének tekinti, azt sugallja, hogy az egyre gyarapodó tudással közelebb lehet kerülni a Teremtéshez. „Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit / Agyunk az ihlett órákban teremt. / S ha összehordtunk minden kis követ, / Építsük egy újabb kor Bábelét, / Míg oly magas lesz, mint a csillagok. / S ha majd benéztünk a menny ajtaján, / Kihallhatók az angyalok zenéjét, / És földi vérünk minden cseppjei / Magas gyönyörnek lángjától hevültek”.

Olyan ez, mint Sziszüphosz sziklagörgetése: soha nem sikerül fölvinni az óriási követ a hegyre, az abszurd hősiességének jeleként mégis mindig újrakezdi a kísérletet. Ezért is kérdezheti Vörösmarty, ment-e előrébb a könyvek által a világ. A válasz nem kínál megoldást – majd’ két évszázaddal később Márai hasonló című tárcájában már reménykedő –, mert „minél dicsőbbek népei, / Salakjok annál borzasztóbb legyen, / S a rongyos ember bőszült kebele / Dögvészt sohajtson a hír nemzetére” – írja a Szózat költője. A „dicső” és a „salak” együttes emlegetése más asszociációkat is kelthet bennünk, de maradjunk annál az idézetnél, hogy a „Mi dolgunk a világon?” kérdésre Vörösmarty az „erőnk szerint a legnemesbekért” való küzdelmet jelöli meg.

Ezzel Madách Az ember tragédiája tanulságát is előkészíti: „A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.” Danténak tehát csak akkor van igaza, ha a világot pokolnak látjuk. Az Isteni színjáték Infernójának harmadik éneke, A Pokol kapuja ezzel a „setét betűkkel” rótt felirattal fogad: „Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, / én rajtam át oda, hol nincs vigasság, / rajtam a kárhozott nép városába. / Nagy Alkotóm vezette az igazság; / Isten Hatalma emelt égi kénnyel, / az ős Szeretet és a fő Okosság. / Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel, / csupán örökkel; s én örökkön állok. / Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Kosztolányi úti jegyzetében, anyanyelvi glosszáiban és versben is foglalkozott a szimbolikus bábeli jelenséggel. Nyelvi cikkei külön cédulákat kívánnak, mint ahogy Borges és a bábeli könyvtár gondolata is. Itt csak Kosztolányi grenoble-i jegyzetére utalunk, melyben a sokféle nemzet diákjait összegyűjtő egyetemet Bábel tornyaként, „nyelvklinikaként” írja le, és látlelet a mondat: „Beszélnek, de nincs semmi közölnivalójuk” – mert a nyelv nem eszköz számukra, hanem öncél. Bábel-torony című versében már a hatemeletes házat is bábeli zűrzavart keltő épületként láttatja: „Az életek úgy összezsúfolódnak / s feszülnek, mint a kő és a gerenda; / csak üggyel-bajjal hangolódnak egybe; / mert a lakók egymást nem ismerik / s alázatosan kell vigyázniok, / hogy a szomszéd szeszélyét megbocsássák.”

Persze, vitatkozva a Sartre-féle egzisztencializmussal, a világ nem pokol. De azzá tudjuk tenni, ha nem vigyázunk. Elég felépíteni hozzá egymást meg nem értésének tornyait. És elég elfeledkezni arról a jóval későbbi, az Üdvtörténetet záró eseményről, amikor a Bábelben szétzavarodott nyelvek kibékültek egymással. A Szentlélek megadta a nyelvek, a közösen szólás, a megértés ajándékát. Nem legyinthet erre az sem, aki nem hívő. Neki sem lehet közömbös ugyanis, hogy egymás megértése tulajdonképpen ajándék. Ám ez a fajta „lelki globalizmus” semmiképpen nem azt jelenti, hogy „közös nyelvünk” az angol volna.

Kapcsolódó írásaink

Bán Károly

Bán Károly

Botka, a kertészlegény

ĀHatalmas, szinte soha nem látott vihar csapott le Szegedre, brutális széllel

Tamáska Péter

Tamáska Péter

Merkel, több adó mér’ kell?

ĀA migráció növeli az állam által eltartottak körét. Essen, Dortmund és Gelsenkirchen már nem az ipar bástyáit jelenti, hanem lármát, piszkot, bűzt és lerobbant lakónegyedeket

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom