A Bábeli Könyv

Aztán téglából és szurokból építettek maguknak egy várost és egy tornyot, melynek a teteje elérte volna az eget. Mózes első könyve számol be a bábeli toronyról, az okokról és következményekről. Azért kezdtek az építkezésbe, hogy nevet szerezzenek maguknak, s mivel az Úr ezt az ellene való lázadásnak tartotta, összezavarta a nyelvüket, hogy ne értsék meg egymást, ne tudjanak közösen építkezni. Már az özönvíz utáni ötödik nemzedéknél vagyunk, az emberek nem hitték el, hogy nem lesz több világpusztító áradás, a toronnyal, amit „a Menny kapujának” neveztek, nemcsak a saját dicsőségüket akarták hirdetni, hanem a menedéket is látták benne egy újabb özönvízzel szemben.

Sokat foglalkoztatja ez a történet nemcsak a teológusokat, a művészeket is. Az egyik legismertebb képzőművészeti ábrázolás idősebb Pieter Bruegel 1563-as festménye. Látható rajta a félbe maradt monumentális jelkép s a hatalmas toronyvárost körbevevő viskók, avagy az öncélú gazdagság és kiszolgáltatott szegénység ellentéte. Szalay Lajos magyar grafikusművész, akiben Picasso saját vetélytársát látta, 1966-os tollrajzában értelmezte a jelenetet: a saját megalomániájával eggyé váló emberből nő ki a torony, és Bábel agyonnyomja a Napot is.

Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című, 1944 végén írt, sokat emlegetett költeményében szintén találkozunk a Bábel-hasonlattal, bár utópisztikus látomásában a bibliai üzenettel helyezkedik szembe. Amikor a tornyot az emberi nagyravágyás és az isteni szándék elleni tiltakozás helyett a tudás jelképének tekinti, azt sugallja, hogy az egyre gyarapodó tudással közelebb lehet kerülni a Teremtéshez. „Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit / Agyunk az ihlett órákban teremt. / S ha összehordtunk minden kis követ, / Építsük egy újabb kor Bábelét, / Míg oly magas lesz, mint a csillagok. / S ha majd benéztünk a menny ajtaján, / Kihallhatók az angyalok zenéjét, / És földi vérünk minden cseppjei / Magas gyönyörnek lángjától hevültek”.

Olyan ez, mint Sziszüphosz sziklagörgetése: soha nem sikerül fölvinni az óriási követ a hegyre, az abszurd hősiességének jeleként mégis mindig újrakezdi a kísérletet. Ezért is kérdezheti Vörösmarty, ment-e előrébb a könyvek által a világ. A válasz nem kínál megoldást – majd’ két évszázaddal később Márai hasonló című tárcájában már reménykedő –, mert „minél dicsőbbek népei, / Salakjok annál borzasztóbb legyen, / S a rongyos ember bőszült kebele / Dögvészt sohajtson a hír nemzetére” – írja a Szózat költője. A „dicső” és a „salak” együttes emlegetése más asszociációkat is kelthet bennünk, de maradjunk annál az idézetnél, hogy a „Mi dolgunk a világon?” kérdésre Vörösmarty az „erőnk szerint a legnemesbekért” való küzdelmet jelöli meg.

Ezzel Madách Az ember tragédiája tanulságát is előkészíti: „A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.” Danténak tehát csak akkor van igaza, ha a világot pokolnak látjuk. Az Isteni színjáték Infernójának harmadik éneke, A Pokol kapuja ezzel a „setét betűkkel” rótt felirattal fogad: „Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, / én rajtam át oda, hol nincs vigasság, / rajtam a kárhozott nép városába. / Nagy Alkotóm vezette az igazság; / Isten Hatalma emelt égi kénnyel, / az ős Szeretet és a fő Okosság. / Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel, / csupán örökkel; s én örökkön állok. / Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Kosztolányi úti jegyzetében, anyanyelvi glosszáiban és versben is foglalkozott a szimbolikus bábeli jelenséggel. Nyelvi cikkei külön cédulákat kívánnak, mint ahogy Borges és a bábeli könyvtár gondolata is. Itt csak Kosztolányi grenoble-i jegyzetére utalunk, melyben a sokféle nemzet diákjait összegyűjtő egyetemet Bábel tornyaként, „nyelvklinikaként” írja le, és látlelet a mondat: „Beszélnek, de nincs semmi közölnivalójuk” – mert a nyelv nem eszköz számukra, hanem öncél. Bábel-torony című versében már a hatemeletes házat is bábeli zűrzavart keltő épületként láttatja: „Az életek úgy összezsúfolódnak / s feszülnek, mint a kő és a gerenda; / csak üggyel-bajjal hangolódnak egybe; / mert a lakók egymást nem ismerik / s alázatosan kell vigyázniok, / hogy a szomszéd szeszélyét megbocsássák.”

Persze, vitatkozva a Sartre-féle egzisztencializmussal, a világ nem pokol. De azzá tudjuk tenni, ha nem vigyázunk. Elég felépíteni hozzá egymást meg nem értésének tornyait. És elég elfeledkezni arról a jóval későbbi, az Üdvtörténetet záró eseményről, amikor a Bábelben szétzavarodott nyelvek kibékültek egymással. A Szentlélek megadta a nyelvek, a közösen szólás, a megértés ajándékát. Nem legyinthet erre az sem, aki nem hívő. Neki sem lehet közömbös ugyanis, hogy egymás megértése tulajdonképpen ajándék. Ám ez a fajta „lelki globalizmus” semmiképpen nem azt jelenti, hogy „közös nyelvünk” az angol volna.