Vélemény és vita

A Labirintusok Könyve

A labirintusban való bolyongás visszatérő, archetipikus álom. Jelenthet valamilyen problémát, amely megoldásra vár, néha még a gondolkodó elme is könnyen összezavarodik: az útvesztő képe azt jelzi, hogy elbizonytalanodtunk, nem találjuk a helyes irányt

Hogy a világ valóban labirintus-e? Erről sokféleképpen gondolkodhatunk, mindenesetre gyakran tűnik annak, amikor nem a megoldást keressük, hanem az előttünk álló feladatokat tehernek, a körülöttünk lévő embereket pedig kiismerhetetlennek érezzük.

„Általviszlek tégedet mindeneken: megmutatok neked mindeneket: megnevezek tenéked mindeneket” – szólt a Mester tanítványához Comenius 17. század második felétől közkedvelt tankönyve, az Orbis pictus bevezető dialógusában.
A sárospataki pedagógiai kultusz formálásában meghatározó protestáns nevelésfilozófus munkáinak értelmezési keretét részben a Nagy oktatástan, a Didactica magna alkotja, másrészt fiatalkori labirintusregénye, az 1620-as években keletkezett A világ útvesztője és a szív paradicsoma.

A tudás megszerzésének lehetőségét felkínáló beavatás motívumának kiemelt szerepe van a labirintus szimbolikában. Hogy „az emberélet útjának felén” ne érezzük magunkat a dantei poklok sötétlő erdejében, s megleljük az „igaz utat”, az alapokhoz kell visszatérni: a világunkat értelmező nyelv labirintusában a dolgokat a maguk valójában kell megnevezni. Tudni kell, mit jelentenek a szavaink. Nem elszivárványosítva és nem elködösítve a nyelvet. Mert ez nem korrekt – ellentétben a jelző állításával. A világot a megnevezéssel lehet birtokba venni: Isten nem véletlenül bízta Ádámra, hogy ő adjon nevet a teremtményeknek.

A világ útvesztőjének ellentéte a szív paradicsoma; a labirintusbeli bolyongásaink legfőbb célja az, hogy megtaláljuk a boldogságot. Zarándokút ez, a legnehezebbek közül, a bölcsesség és az erkölcsös élet azonban egyre könnyebbé teszi a terhet. A zarándoklat nem más, mint egy tanulási folyamat. Ha az elpusztítása helyett egymás kölcsönös hasznára birtokba vettük, azaz megtanultuk a világot, megismertük önmagunkat, közben szükségszerűen találkoztunk a természetfölöttivel is, úgy végül egyenesnek fog tűnni a labirintus.

A szovjet korszak mártír és emigráns orosz költőit is fordító, 1995-ben, 47 évesen elhunyt Baka István Thészeusz című versében utal rá, hogy ezt az útvesztőt nem a mitológiában és az álmokban kell keresnünk, hanem önmagunkban.
„A labirintus én vagyok csalás / hogy léteznék útvesztő bármi más / a bikaszörny is énbennem lakik / én álmodom vérgőzös álmait / […] / a labirintus én vagyok az éj / sötétje megtölt és csupán a kéj / villámai világítják utam / míg járom tévelyegve önmagam / […] / a labirintus én vagyok csak én / a kín a kéj a vaksötét a fény / magamra rontok én az áldozat / a hős vagyok ki vasfegyvert ragad / s a szörny akit meg kell gyilkolnia / én Thészeusz Athén királyfija.”
Az Egyenes labirintusról Pilinszky versében olvasunk: a „nyitott szárnyú, emelkedő zuhanás” nem más, mint a visszaröpülés, visszatérés a jóságot jelképező fényességbe, olyan, mint az ölelés vagy az eggyé válás a magasabb rendűvel a forró folyosón. A szépség labirintusáról Simone Weilt idézve Ország Lili búcsúztatóján beszélt a költő, 1978 őszén. A „rettenetes és egyedül érdemes” útvesztő bejáratában állva a létezés megértését ezzel a Weil-idézettel érzékeltette: „A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de feleúton elfáradnak. Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe. Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket. Akkor – e választott kevesek – kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus bejáratában, s az arra jövőket szelíden befelé tessékelik.” Az egyenes labirintus a szent tudást jelöli, a szakrális egzisztencia szabadságát, miként Pilinszky írja: „…és mégis, hogyha valamit tudok, / hát ezt tudom, e forró folyosót, / e nyílegyenes labirintust, melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb / és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.”

A Labirintusok Könyvét talán fölösleges megírni újra, mert épp tíz évvel ezelőtt jelent meg erről magyarul Paolo Santarcangeli munkája, Umberto Eco előszavával. Ebből is az derül ki, hogy a labirintusban az embernek önmagát kell megtalálnia, önmagával kell szembenéznie, s ha kijut onnan egyáltalán, akkor más ember lesz belőle. A labirintusvilágból más emberként jön ki, mint ahogy bement. E jelképben „az a mód jelenik meg, amellyel a különböző történelmi korokban az ember saját sorsát ábrázolta, mindig változatlanul fenntartva egy lényeges vezérelvet, vagyis azt a tudatot, hogy mindenkor elérhetjük lelkünk szabadságát: hol a hit, hol a megismerés segítségével, vagy csak azzal az elszántsággal, amellyel szembeszállunk a sorssal”.

Egyébiránt ha már túl régen bolyongsz az útvesztő járataiban, előbb-utóbb találkozni fogsz saját magaddal. S ha eltévednél, legokosabb, ha nem váltogatod az irányokat: végül eljutsz valahová, amit elnevezhetsz az otthonodnak.

Kapcsolódó írásaink

Dippold Pál

Dippold Pál

Bűzborzék

ĀA balliberális sajtó, mint minden komolyabb politikai esemény előtt, most, az önkormányzati választáskor is igyekszik a lényegi ügyek helyett a közvélemény figyelmét valahová egészen máshová terelni

Bogár László

Bogár László

Globális energiaháború?

ĀAz ember brutálisan, felelőtlenül rugdalja lefelé saját élőhelyét, a Földet az entropikus lejtőn

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom