Kolumbusz

Fölfelé tekintve az az érzésem, mintha a szoboralak egyre növekedne, hatalmassá terebélyesedne, és már csak ő volna a téren, kiszorítva minden pálmafát, bokrot és virágot. Megpróbálom megfejteni, mi az, ami több mint fél évezreddel az Újvilág felfedezése után a szobor látványából megérint. A bámulatos állóképessége, amelyet csodáltak a kísérői? Testi ereje, amelyet alárendelt a lelkének? Euforikus állapota, amikor ügyének sorsa miatt nem evett és nem aludt? Kiapadhatatlan energiája? Önsanyargatása? Keménysége, amikor a lázadásokat leverte? Taktikai érzéke az indiánok nyílvesszői ellen? Embersége?

Meggyőződésem, hogy Kolumbusz hite volt az, ami megérintett ott, a nagy felfedezőről elnevezett bűbájos téren. Ezt a hitet nehéz földi szóval, emberi fogalmakkal kifejezni. Pilinszky János írja: „A tökéletes hit csodája – kívülről nézve – mindig rejt valami felfoghatatlant…” Az admirális esetében is így van, aki már a nagy tervért folytatott harc idején a Gondviselés eszközének tartotta magát. Harmadik utazását követően ebben már rendületlenül hitt. Úgy vélte, hogy a Szentháromság és az apostolok adták át neki a tengerentúli földek kulcsát, és mutatták neki az utat az ismeretlen világ felé. Az isteni küldetés formulája tükröződik a görög és latin betűkből álló aláírásában is, amelynek csak a legalsó sorát tudták megfejteni. Ez olvasható ki belőle: „Krisztus-vivő”.

Kolumbusz meggyőződéssel állította, hogy az Úr akaratából cselekszik, és egy nagy viharból való csodálatos megmenekülése után határtalanul hitt is a küldetésében. Az admirális akkor sem vesztette el bátorságát, és nem csüggedt, amikor zászlóshajója, a Santa María elpusztult. Hívő ember volt, ezért a katasztrófát olyan eseménynek tekintette, amelyet az Úristen rendelt el.

Az olasz származású, ám a portugál, majd a spanyol korona szolgálatában álló Kolumbusz útmutatást keresett a Bibliában, és meg volt győződve arról, hogy „a próféták szelleme lebeg benne”. Kolumbusz istenhite a bizalomra és az alázatra épült. Vezérlő ösvénye volt, a lelke nemesedett általa. Gyanítom, hogy soha nem talált volna rá az Újvilágra, ha nem támaszkodik töretlen hitére. Ezt éreztem Santo Domingo főterén, és nehezen tudtam levenni a tekintetemet a Kolumbusz-szoborról, amely a sugárzó hitet közvetítette felém.

Az 1506-ban, ötvenöt éves korában elhunyt Kolumbuszt először a valladolidi ferences kolostorban temették el. Később innen Sevillába vitték a testét, s a Santa María de las Cuevas-kolostor Szent Anna-kápolnájában helyezték el. A 16. században hamvai Santo Domingóba kerültek, és két és fél évszázadon át a székesegyházban nyugodtak. Hispaniola szigetének francia megszállása után a hamvakat Havannába szállították, de kiderült, hogy állítólag összecserélték az admirális fiának földi maradványaival. Amikor a spanyolok elvesztették Kubát, 1898-ban visszavitték a hamvakat Sevillába. A Santo Domingó-iak viszont állítják, hogy náluk vannak Kolumbusz csontjai. Hatalmas mauzóleum emlékeztet rá, amelynek világítótornya sötétedéskor – a kereszténnyé vált Amerikát jelképezve – kereszt alakú fénysugarakat formáz.