Csirkejáték

Vannak életveszélyes játékok. Ilyen az orosz rulett és az amerikai csirkejáték. Az orosz rulettet úgy játsszák, hogy egy revolverbe csak egy töltényt tesznek, majd a „játékos” megpörgeti a forgótárat, a fejéhez emeli a fegyvert és meghúzza a ravaszt. A halálos kimenetel esélye egy a hathoz. A csirkejátékban pedig két egymásnak robogó gépkocsi vezetője méri össze vakmerőségét. Aki az utolsó pillanatban – az ütközést elkerülendő – elrántja a kormányt, no, az a gyáva csirke.

A politikában is megvan ezek párhuzama. Bár az egymásnak feszülő hatalmak gyakran megelégedtek a másik visszarettentésével, mértéktelen hatalmi vágyból vagy világmegváltó indulatból néha rossz számítással mégis túlléptek minden határon. Mai ésszel például csak úgy tudjuk látni, hogy 1979 decemberében Afganisztán megtámadásával a Szovjetunió beleugrott egy öngyilkos játszmába. Amerika esetében a magyar olvasók által is ismert történész, Niall Ferguson állítja, hogy a jelen világunk egyes történései őt kemény, többszereplős csirkejátékra emlékeztetik azzal, hogy ütközőpályán mozognak a kezdeményezők.

Így értékeli például azt, hogy Boris Johnson, az újsütetű brit miniszterelnök nem akarja félrerántani a kormányt a megállapodás nélküli Brexit elől. Sőt elvágta a fékhuzalt is a brit parlament működésének felfüggesztésével. Teheti, mert a britek többsége felmérések szerint azt akarja, hogy inkább legyen rendezetlen a Brexit, mintsem egy Corbyn-kormány vagy egy ismételt népszavazás. Persze, az összecsattanás leszakíthatja Észak-Írországot, Skóciát is. Az európai oldalról nézvést viszont a brit kilépés komoly veszteség. Gazdaságilag és politikailag is alig felmérhető a kára. Nemcsak az unió szuverenista táborát gyengíti, hanem az Egyesült Királyság nélkül Németország sem tud blokkoló többséget összeszedni az Európai Tanácsban a közösségi alapok megóvásához – a válságban vergődő déli tagországok, valamint Franciaország ostromával szemben.

Ferguson ilyen ütközésveszélynek látja az amerikai–kínai kereskedelmi háborút is. Lévén, hogy az igazi mozgató erő a túlhatalomért folytatott harc, nem látható sem a vége, sem a kimenete. A két óriási gazdaság padlógázzal robog egymással szemben. Az sem sokat enyhít a helyzeten, hogy az arcvonalak koránt sem tiszták: Trump lépéseinek következményei saját választóin is csattanhatnak. A Kínát sújtó vámok Kínában dolgoztató amerikai cégeket is sújtják; s a kínaiak válaszintézkedései az amerikai termelőket. Ám Trump nem egyetlen fronton harcol. Nemrég egy volt CIA-alkalmazott nyíltan kimondta a pénzvilág elszántságát Trump ellen. Tudja ezt Trump is. A birodalmi pénzpolitikát kézben tartó Fed (Federal Reserve) kapcsán üzeneteiben ilyeneket fogalmaz meg: „Igen erős dollárunk és igen gyenge Fedünk van.” Sőt egy másik sóhaja már így hangzik: „Egyetlen kérdés számomra, hogy melyik a nagyobb ellenségünk: Jay Powell (a Fed elnöke) vagy Hszi (Csin-ping, a kínai) elnök?”

Ami a kínai köztársaság elnökét illeti, ő is benne van egy fura (ön)szkanderezésben. Végsőkig szembemegy a hongkongi tömeges ellenállással. Ez pedig akkor sem csupán kínai belügy, ha nyílt külső beavatkozástól mindenki ódzkodik. Nem, mert láthattuk a felvételt, amelyen a CIA eligazítást tart a tiltakozók szervezőjének. Itt is idegjáték folyik – mert éppen küldhet Hongkongba fegyveres erőt is Peking, de akkor bukik az egy ország két rendszer csalija a tajvani horgon is. Ezenkívül nagyon súlyos következménye lenne a kínai területegyesítésnek, ha az elégedetlenség tajping-jellegű felkeléssé szélesednék.

Keménynek látja a skót történész az Amazonas-völgyi esőerdők környezetvédelmének visszaszorulása körüli eseményeket is. Augusztus elején juthatott tudomásunkra műholdas adatok révén, hogy roppant mértékben felgyorsult a világ tüdejének tartott őserdők irtása, s elgondolkoztató, hogy a G7-csúcson a megfékezésükhöz felajánlott segítséget az új brazil elnök külső beleszólásnak ítélve utasítja el.

Ferguson példáin túlmenőleg hasonló jelenségeket sok helyt látunk. Ilyennek tűnik Washington kilépése a közép-hatósugarú atomrakétákat korlátozó egyezményből, a NATO fokozottan erősödő kelet-európai jelenléte, valamint Finnországgal és Svédországgal való katonai együttműködésének kiszélesítése; az Egyesült Államok rakétavédelmi rendszer-elemeinek telepítése Lengyelországba és Romániába, sőt a telepítés tervezése Ázsiába és Ausztráliába is. Világos, hogy ez hasonló ellenintézkedéseket vált ki az ellenérdekelt felekből. Ám ugyanilyen játszma folyik a Közel- és Közép-Keleten, ahol pedig lehetne az alkura erősebben építeni, hiszen az amerikai érdekek súlya egészében csökkent. Elvégre az Egyesült Államok már nincs rászorulva az ottani energiahordozókra. Mégis mit hallunk most John Foster Dulles kései utódától, Mike Pompeotól? Mielőbb meg kell támadni Iránt. Addig, amíg viszonylag gyenge. És a Hormuzi-szorosban – ahol tényleg egy szikra elég a robbanáshoz – nemzetközi hajóhad szervezése fokozza a feszültséget.

Az épp elmúlt évszázad egyik nagy bölcselője, Bertand Russell már az ötvenes években úgy látta, hogy az atomháborúk lehetőségének korában abszurddá vált John Foster Dulles amerikai külügyér működési elve, mely szerint a háború határán kell egyensúlyozni, de úgy, hogy bele ne zuhanjunk a háborúba. (Ezt nevezte Dulles a szakmájához „szükséges művészetnek”.)

Ugyanis a csirkejáték odáig is fajulhat, hogy látványosan rögzítjük a kocsi kormányát, hogy ne lehessen félrerántani; vagy bekötött szemmel megyünk neki a másik kocsinak. Akkor biztosan nem leszünk „csirkék”. Legfeljebb sült csirkék – teszi hozzá Niall Ferguson. De ha így viselkedünk a tömegpusztító fegyverek árnyékában, az hova vezet? Hiszen olyan pusztán kétoldalúnak látszó kérdés sem tekinthető már helyi ügynek, mint Pakisztán és India összeakaszkodása Kasmírban. Elvégre két atomhatalomról van szó!

Vagy vigasztalódjunk azzal, hogy már tizenkét millió fényévnyire akad olyan bolygó, ahová talán át lehet költözni?