Domonkos László

Vélemény és vita

Kocsik szeptemberben

Békés hétköznapi délután a 230-as buszon. Szép, nyár végi napsütés, a Damjanich utcai megálló után, a Hősök terénél szállnak fel legtöbben

Torlódás, némi zavar: gyerekkocsik. Egy már volt, most még hárommal szállnak fel. Haladunk a Vágány utca felé. Négy gyerekkocsi.

Béke és nyugalom a buszon, (viszonylag) udvarias, közönyös emberek, kinn ragyog a nap. Négy gyerekkocsi. Nehezen lehet elférni. Csak az egyik baba bömböl kicsit, de nem lehet jelentős a dolog, hamarosan abbahagyja. A Szegedi útnál egy babakocsi „leszáll”, egy „fel”, marad a konstans alaphelyzet.

Nézdegélek körbe, próbálok valami különöst, valami rendkívülit észrevenni, amint haladunk végig a végtelen hosszúságú Reitter Ferenc utcán. Olyan észveszejtően hétköznapi, annyira megszokottnak tűnően „semmilyen” minden, hogy elbámulok. Igen-igen: természetes, hogy igencsak összébb kell szorulni, hogy az első fiatalember ugrik lesegíteni a fáradtan mosolygó asszonyt a babakocsival, hogy a két kutyával utazó leányka az első megállónál leszáll, hogy az utastársak nyugodt pillantásokkal méregetik a gyerekkocsikat, kicsit talán úgy, ahogyan József Attila nézhette-mérhette a téli éjszakát: mint birtokát a tulajdonosa.

A kicsik békések, szüleik dettó, az utazóközönség szintúgy. Nem történik az égvilágon semmi. Nemhogy semmi különös: a világon semmi. Kanyarodunk a Gyöngyösi utcánál. Csak most jut eszembe Németh László mára már-már elfeledett műve, a Kocsik szeptemberben, amelyben egyik legnagyobb írónk, gondolkodónk egy parasztgyerek induló sorsában kísérli meg elénk tárni – az ő szavaival – „polgárosodó nagyparasztok, faluból szökő vagy faluban maradó zsellérek, pusztáin sorvadó nemesség, zsíros kálvinizmus és sovány katolikusság dunántúli természetrajzát”.

Nézem a gyerekkocsikat: négy induló sors, négy leendő küzdelem – és körülöttük a dunántúli, alföldi, felső-magyarországi, fővárosi vagy vidéki magyar glóbusz, lám, itt a buszon, magyar honfitársakkal. Mintha mindnek – a közönyös, távolba meredő tekintetek mögött, magyar csecsemők babakocsijai fölött – olyasmi járna az eszében: no, majd csak lesz valahogy, tartjuk magunkat, ez a fő, ezek az apróságok is magyarok lesznek, meglesz a maguk baja, akárcsak nekünk, de így van ez rendjén, megoldjuk, ők is elrendezik majd, jó, hogy így működik, ilyen természetrajzzal bír ez a magyar világ. És mint Illyés nagy versében Árpád fejedelmünknek akkor régen, felsejlik előttünk egy majdani Kárpát-medencei univerzum, gondterhelten is bizakodó, nagyszámú, élet- és tetterős magyarral, folyamatosan és kitartóan, kiirthatatlanul és védekezésre mindig készen.

A Rokolya utcától kezd kiürülni a busz, mire az angyalföldi vasút­állomáshoz, Újpest határához érünk, bőven van hely, azon kapom magam, hogy bámészan meredek a kocsik hűlt helyére. Igen: istenem, mennyire is úgy tűnt, nem történt semmi – mégis úgy éreztem, nagy és maradandó, komoly és felemelő élményben volt részem. Olyanban, amiért hálát kell adni a Fennvalónak, amiről tudni kell, hogy örökre megjegyzendő, amilyenben csak nagyon-nagyon ritkán lehet része az embernek, már ha lehet egyáltalán. Ami az élet, vagy a sors, vagy a végzet különös, nagy adomá­nyainak egyike: a jövővel utaztam Újpestre.

Kapcsolódó írásaink

Dippold Pál

Dippold Pál

Kultúrtaplók

ĀA legfontosabb politikai események idején, ezek a parlamenti és önkormányzati választások, rendkívüli módon megváltozik a sajtó működése

Boros Imre

Boros Imre

Obama utolsó ajándéka

ĀMinden jel arra mutat, hogy direktbe kapcsol a világkereskedelmi háborúskodás

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom