A Szeptemberasszony Könyve

Hogy csak két eseményt emeljünk ki: hivatalosan is megkezdődött a nem hivatalosan az uniós voksolások óta zajló önkormányzati választási kampány, és új elnökséggel és biztosokkal kezdi meg munkáját október 31. után az Európai Bizottság. Kiderülhet, hogy folytatódik-eaz önfelszámolás, vagy igazolódik a liberális mellett a kereszténydemokrácia létjogosultsága is. Ursula von der Leyen asszony „európai megoldásokat” ígért, s reménykedünk, hogy nem telepszik rá az euró­pai egyesült államok ködös-havas víziója a nemzetek Európájának tavaszára, s hogy migránsügyben nem a kötelező kvóta lesz az európai megoldás.

„De hova lett a tavalyi hó?” A szállóige Villon verséből ered (Ballada a múlt idők dámáiról), Faludy György átköltésében. Kosztolányinál „hajdan való idők szépasszonyairól”, József Attilánál „hajdani idők dámáiról”, Szabó Lőrincnél, Vas Istvánnál „hajdani hölgyekről” olvasunk, és mindenütt a „De hol van a tavalyi hó?” édesbús kérdése ismétlődik a refrénben. Ha hihetünk Villonnak, a balladát májusban írta, legalábbis ez olvasható a versben: „Ha az útkereszten május alkonyatkor / én, a csavargó egy percre megállok: / akkor halkan megkérdem önmagamtól, / hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most?” A kétkedés annak szól, hogy születésének és halálozásának pontos dátuma sem ismert, de még az igazi neve sem, életrajza csak versei és a bírósági ítéletekkel kapcsolatos adminisztráció alapján rekonstruál­ható. A verekedések, lopások, no meg a püspök unokahúgának elcsábítása után „szegény” Villon (a név ó-francia nyelven gazembert jelent) magát megtért bűnözőnek titulálta, főművét, a Testamentumot mégisa párizsi alvilág ringatta szennyes bölcsőjében, visszaeső bűnözőként akasztófára küldték aztán, de végül csak kitiltották Párizsból 1463 elején. Innentől nem tudni róla semmit, s amit tudni vélünk, az többnyire csak legenda vagy kreatív értelmezés és olvasat.

Most azonban nem az idős dámák szeptemberi nyaráról gyűjtöm a cédulajegyzeteket, hanem a „Kelet” ihletésében idézem a Nőt – aki mindig „máshol van”. Ezt a címet kapta ugyanis (A nő máshol van) Sári László József Attila-díjas tibetológus, író, műfordító 2013-ban megjelent könyve, amit csak most ismerhettem meg, hogy nyári olvasmányként kaptam örökbe festőművész barátomtól. Nagy tisztelője a Nőnek, bár gyakran ő sem érti a nőben megfogalmazódó „őscsodát” (ahogy Hamvas Béla írta). Az olvasás a nyár végére maradt, ami egyébként lényegtelen, mert a „minőségi” pillanatokban úgyis összesűrűsödik minden hónap.

Sok férfi ismeri az érzést, amit Cao Cse így fogalmazott meg: „Olyan, mintha el se menne, / s mégis mintha visszatérne” – betoppan, és már nyoma sincs, a véges és végtelen (a határolt és határtalan) küszöbén lebeg. A Nő mindig „máshol” van: ha velünk, akkor is oly távolinak tűnik néha, de ha távol, akkor is velünk van, miatta és érte született a művészet, Sári László szavaival: „a vágy és a keresés fájdalmas játéka ölt testet benne”. A Titokért nem kell messze menni, valami hasonlót érzett Radnóti is a Tétova ódában: „De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, / és néha meg olyan, oly biztos és örök, / mint kőben a megkövesült csigaház.” A folytonos munkazajban suhan „óvó tekintete”, mindenben ott a Nő: „a tárgyak összenéznek / s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab / az asztalon és csöppje hull a méznek / s mint színarany golyó ragyog a teritőn, / s magától csendül egy üres vizespohár”. József Attila Ódájában is a vizespohár-hasonlat jelenik meg: „Ízed, miként a barlangban a csend, / számban kihűlve leng / s a vizes poháron kezed, / rajta a finom erezet, / föl-földereng.” Egy hét évvel korábbi, 1926-os versében is (Kopogtatás nélkül) fölsejlik az éltető víz metaforája: „A kancsóba friss vizet hozok be néked, / cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm, (…) / Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, / bántana, ha azután sokáig elkerülnél”.

A Nő olyan, mint a víz: életet ad, árad és apad, hajózhatsz rajta, messzire visz, Lao-ce szerint a legfőbb jó a vízhez hasonló, „Nincs lágyabb, mint a víz, / mégis a köveket kivájja: / nincs különb nála”, s ne felejtsd el, hogy csak akkor tudod a tenyeredben tartani, ha megfagy. Milyen tulajdonságai vannak még a Nőnek? Elhajózik a végtelenbe, átváltozik, olyan, mint a hold, „amint a vízből felbukik, messzire csillog bája” – írja Szu Tung-po. A vízben visszatükröződő hold adja a legteljesebb összhangot, a szellemi és érzelmi lét egyensúlyát. Sok mitológiai és szimbolikus érv szól amellett, hogy nemcsak a legfőbb jó, de a rossz is a nőhöz köthető, mindenesetre benne testesül meg a legfőbb szépség, a maga végtelenségével és tünékenységével. Ezt a végtelen és megfoghatatlan igazságot akarja meghódítani a férfi, akinek vére zsong még a tavaszi és nyári illatoktól, de már az avarban lépked. Nos, a jövőnkre nézvést egészen európai megoldás lenne az is, ha a nő megmaradna Nőnek, a férfi pedig visszatalálna önmagához – a Nőben.