A Barbárság Könyve

Eszközük kezdetben marokkő és hajítódárda volt, s ahogy az idők folyamán a törzsi konfliktusok áttevődtek a globális színtérre, a nukleáris fegyverek, a kereskedelmi, ideológiai és kommunikációs eszközök is feltűntek az arzenálban. Az 1984 óta a Gondolatrendőrség fogalma sem ismeretlen – Orwell regénye hetven évvel ezelőtt, 1949-ben íródott, az első magyar fordítás pedig 1984-ben jelent meg.
A gondolatháború minden korábbinál veszélyesebb és pusztítóbb, s bár a negatív utópia főként a sztálinista és a többi diktatúra rémvalóságát idézte, a Nagy Testvér szerepét mára a világháló, a láthatatlan globális hatalom öltötte magára, és az „újbeszél” mesterséges nyelvében sem nehéz fölfedezni a „politikailag korrekt” liberális hegemóniát.

A hegemonikus háború célja éppen az, hogy a hódító ellenőrzése alatt tartsa a teljes világrendet. De a világban csak akkor lesz rend, ha valakik mesterségesen idézik elő és tartják fönn a káoszt, ha két eltérő remény csap össze, aminek a vége akár a megtisztulás is lehet. Ezzel kapcsolatos kételyeit A varázshegyben Thomas Mann is megfogalmazta: egy beteg világot a háború is megtisztíthat betegségétől, s bár a háborúk gyakran „igazságosak”, mindez fölmentést ad-e a bűn alól? Az „emberiség legmagasabb rendű cselekvése” – voltak, akik így gondoltak a háborúra – oda vezetett, hogy az ember elaljasult, „önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra”. Radnóti Töredékének folytatása is tanulságos: „s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, / befonták életét vad kényszerképzetek”.

Erkölcsinek vélt válasz is létezik az igazságos háborúra: az embernek meg kell védeni az értékeit, önmagát és hitét, a létezését. A háborúhoz először pénz kell, továbbá pénz, harmadszor pedig pénz. Ismerjük a mondást a 17. században élt, eredetileg papnak készült, a történelembe azonban hadvezérként bevonult Montecuccolitól. A háborúra sokkal több pénzt költ az emberiség, mint a békére, pontosan azért, mert az agresszor célja, hogy még több pénze, több erőforrása legyen. A hagyományos fegyverekkel vívott háborúból is jól meg lehet gazdagodni, ennél is több pénzt hoz a gondolatok fölötti hatalom, de a migránsháború haszna egyelőre kiszámíthatatlan. Soha nem értettem, hogy akinek sok pénze van, miért kell neki még több. Talán azért nem értettem, mert még soha nem volt sok pénzem. Akinek sok a pénze, azt előbb-utóbb a háborúra költi. De mit ér a sok pénz, ha már nem lesz ember?

Kenneth Clark tolmácsolásában olvassuk a 19. századi angol esztéta, John Ruskin nézeteit a civilizációról, aki szerint a nagy nemzetek három könyvben írják önéletrajzukat: a tettek, a szavak és a művészet könyvében. Egyik sem érthető meg a másik kettő nélkül, ám a legmegbízhatóbb a művészet könyve, magába foglalja a szavakat és tetteket, tehát a vallást és a háborút. Ruskin válogatott írásainak kötete 2018-ban jelent meg (A XIX. század viharfelhője), s ennek bevezető tanulmánya arra mutat rá, hogy a művészet az egyetlen valóság, minden más koszos, ócska és hétköznapi – nem érdemes foglalkozni sem vele. Ruskin a művészetek bűvöletében élt, a realitástól annyira eltávolodva, hogy amikor találkozott vele, megundorodott tőle, és visszahőkölt. A művészet valóságát, a dolgok tisztaságát, éteri fényességét bemocskolja a valóság rideg realitása. A művészet volna hát a béke, a valóság a háború? Ruskinnak csak részben volt igaza, hiszen a művészet az a béke, amely folyton a háborúról szól. A tényleges csatákról vagy az illúziók valósággal folytatott harcáról, az eszmék, elvek és gyakorlatok allegorikus összeütközéséről, hitek és megismerések konfliktusáról, az ember önmagával és önmagáért való küzdelmeiről.

Ruskin arra is rákérdez, hogy a művészet imitálja-e vagy teremti a valóságot, Marguerite Yourcenar novellája (Hogyan menekült meg Vang Fo?) a művészet valóságteremtő, szabadító erejéről szól. Amikor az ifjú kínai császár a palotából kilépve találkozik a valósággal, rájön, hogy az nem olyan, mint amilyennek Vang Fo lefestette. A császár a festő képei közt nőtt föl, s uralkodása kezdetén a bosszú volt az első vágy, amely irányította. A festőnek meg kell bűnhődnie, mert a művészet valóságában nem érvényesek a világi szabályok. Mielőtt megvakíttatta volna a festőt, s levágatta volna a kezét, még be kellett fejeznie egy félbehagyott képét a tengerről.

Vang Fo előbb kiigazította a hullámokat, majd festett a tengerre egy bárkát, bele a tanítványát, aztán magát is. Míg dolgozott, a palotában egyre magasabb lett a víz, már az udvarnép nyakáig ért. S amikor eleveztek a császár bosszúja elől, hirtelen a víz is elapadt a palotából. Vang Fo és tanítványa egyre messzebb hajózott a festményen, végül már csak egy apró pont látszott belőlük, egy sejtés – a remény.

A szíriai háborúban elpusztult a világörökség jelentős része. Jóval több, mint Afganisztánban, Líbiában és Irakban. Sok hírt hallottunk erről, egyúttal azzal is szembesülve, hogy a barbár hódítás előbb a kulturális gyökerektől foszt meg. A jelképektől és az emlékezettől.

A szimbólum és emlékezet nélkül kiszolgáltatottak leszünk. Nézzünk csak körül, mivé lesznek szakrális helyeink, mivé lesznek reményeink! Éppen most folyik Európa barbarizál(ód)ása?