A magyar ősz elé

„…jelet kellett hagyni az esőről, mely Szent István napja után kezd dobolni a háztetőkön s e jeladásra a lakásokban felnyögnek a kései nyár­éjszaka révületében álmodó emberek, a nők kinyújtják kezüket a sötétben a szomszéd ágy felé s egy ismerős fogású férfikezet keresnek, a férfiak krákognak álmukban, mintha már a mustot ízlelnék és köszörülnék torkukat (…), a kutya az eresz alá áll s oldalthajtott pofával úgy ugatja az első őszi esőt, mintha ellenség ólálkodna a ház körül, a pókhasú szúnyogok elülnek a fehérre meszelt kamra pókhálós, vasrácsos ablakmélyedésében, s táj, házak, ember és állat fölött leborítja titokzatos fátylait egy kéz, mely az elmúlás bölcs igézetét hozza a lelkeknek a nyár pörkölthúsú, vademberi ünnepsége és kannibáli táncai után. (…) Az ősz érintésére oly varázslatosan elváltozott a magyar táj, mintha a világ lassan forduló forgószínpadán külön tervezték volna díszleteit. (…) Ősszel kitört a nomád vér a hajóson.”

Márai nagy könyve, a Szindbád hazamegy eszembe juttatja Illyés Gyula egy réges-régi interjúját, benne egy furcsa válasszal: melyik a kedvenc évszaka, kérdezték, s ő – megdöbbenésemre – azt válaszolta, hogy egyre inkább az ősz. „A magyarok nem tudják még, milyen szép itt az ősz, a sárga, vörös, vörhenyes színek….Van négy tündéri hét ősszel (…) Az ősz tünemény.”

Így közvetlenül a magyar ősz előtt – „indul a szezon”, hajtogatják kézdörzsölve a nyári „tespedés” nyugija után a nagy nyüzsgésre váró kortársak – minden olyan, mint a startpisztoly eldördülése előtti csönd utolsó néhány másodpercének szívszorító múlékonysága. Igen, jön a választási kampány, az októberi önkormányzati választásokra, visszatérnek a lejárt szabadságokról megint csak kézdörzsölgetve az ifjabb és idősebb honfitársak, nekibuzduló aktivitással, valós vagy mímelt frissességgel. Aztán rendezvényözön, november végéig-december elejéig mindinkább sűrűsödve, intézni valók, fontos és még annál is fontosabb megbeszélések, találkák, tárgyalások egymás-hegyén hátán, a ködbe vagy a bágyadt napsütésbe fojtott köhögések és sóhajtások, rohanás és betáblázottság. Színek? Tünemény? „Az elmúlás bölcs igézete?” Ugyan.

Pedig nem ártana néhány tanulság így a magyar ősz elé.

Például a helyhatósági választások rohamléptekkel közeledvén, szülővárosom polgármesterjelöltjének meglepő kijelentése, miszerint az lenne a jó, ha Szeged nem arról volna híres, hogy (hej, de mióta!) a baloldal utolsó bástyája, hanem hogy Magyarország legerősebb városa…

Igaz, a nemzeti szellemű napilapban legalább ennyire meglepő – csak éppen ellenkező előjellel – a megjegyzés nélkül hagyott kitétel, miszerint Hemingway nagy művének, Az öreg halász és a tengernek „hamis optimizmusa” volna. Nem vagyok különösebben Hemingway-rajongó, Szerb Antalnak adok igazat, aki azt írta, Hemingway néha már oly egyszerű, mint egy hétéves kislány, de Az öreg halász ezzel együtt a megrendítően nagy világirodalmi művek egyike. Eszerint nagy mondandója – vagyis hogy az embert voltaképpen nem lehet legyőzni – „hamis optimizmus” lenne?

A magyar ősz meg kellene hozza a belátás, a normális ítéletalkotás és a gyakorlati humánum kissé hatékonyabb alkalmazásának nem egy és nem két megnyilvánulási formáját. Kevesebb hőbörgést és több tartalmat, több szerénységet (volna mire) és kevesebb modoros divatdumával terhelt handabandát. Ilyesmiket. Választások előtti normális, emberszabású és hihető mondatokkal.

Márai Szindbádja azt mondja még a magyar őszről, ilyenkor azért kell útra kelni, mert mindent látni kell a hazában, mindent meg kell tudni, ami fáj az embereknek és derengeni kezd egy látomás – amiben elfér Magyarország. Amint öregszik, alighanem ezért jön rá szép lassan az ember, miért is a magyar őszt kell az évszakok közül a legjobban szeretni.