Vélemény és vita
Nulla növekedés?
Az emberiség veszélyes illúziókat táplál az elmúlt évszázadok látványos „sikerei” nyomán
A globális beszéd-tér egyre gyakrabban teszi vizsgálódása tárgyává azt a feltevést, hogy nemcsak egyszerűen egy újabb, esetleg a 2008-asnál is súlyosabb világgazdasági válság közelít, hanem, hogy a világ egy új korszak határához érkezett. És e korszak gazdasági növekedésének legfőbb jellemzője az lesz, hogy nem lesz. Mármint növekedés. És nem egy-két évig nem lesz, hanem talán évtizedekre, vagy akár évszázadokra is eltűnhet az emberi világból. Mindez első hallásra felfoghatatlannak és elfogadhatatlannak tetszhet, de talán érdemes eltöprengeni ezen a lehetőségen. Már csak azért is, mert a növekedést számos, egyébként egymással szemben álló közgazdaságtani iskola tette már kritika tárgyává, illetve jelezte azt, hogy a mai (elmúlt egy-két évszázadban létező) gazdasági növekedés egy sajátos extremitás, ami csak igen korlátozott tér-időben állhat fenn.
Először is azt kellene megvizsgálnunk, hogy egyáltalán mi is az a gazdasági növekedés, és melyek azok az okok, amelyek arra utalnak, hogy mindez csak egy rövid időszakon át lehet az emberiség kísérője. Ezt egyébként az is alátámasztani látszik, hogy az elmúlt egy-két évszázadot megelőző évezredek során sem a mai értelemben vett gazdasági növekedés, sem – az ezzel egyébként szoros összefüggésben lévő – népességnövekedés nem létezett. Az ősi Egyiptom birodalma például nagyjából háromezer éven át tartott fenn egy olyan elképesztően kifinomult társadalmi, gazdasági, kulturális és technológiai komplexumot, amelynek méltóságteljes eleganciája még ma is elkápráztat minket, és teljesítményeinek egy részét máig sem tudjuk még értelmezni sem. Nos, ez a háromezer év úgy telt el, hogy közben mennyiségi értelemben szinte minden „mozdulatlan” volt, sem a mai értelemben vett gazdasági, sem népességnövekedés nem volt. Ami végbement, az egy „minőségi” változás volt, a létberendezkedés szellemi szintjének – ha nem is mindig visszaesésektől mentes, de – végig létező emelkedése.
A nyugatias modernitás létszerveződési módja, ami a XIX. század óta nevezi magát kapitalizmusnak, már az önmegnevezésével is utal arra, hogy a korlátlan és egyre gyorsuló növekedés a tőkefelhalmozásból ered. Ennek az egyre gyorsuló ütemű anyag-, energia- és munkaerő-felhalmozásnak a fő célja és hajtóereje az anyagi értelemben vett közvetlen haszon, a profit növelése, amelynek a termelési rendszerbe történő visszakapcsolása hozza létre ezt a vég nélküli növekedést. A fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyagtömeg szakadatlan növekedését. Adódik azonban két nagy súlyú kérdés. Az egyik az, hogy vajon értelmezhető-e egy véges rendszerben – ez a Föld ökoszisztémája – végtelen növekedés, amely egyre több anyagot, energiát és munkaerőt, vagyis egyre nagyobb létszámú embertömeget tud bekapcsolni rendszerébe. Még az évi egyszázalékos, ma igen szerénynek látszó növekedési ütem is hetven év alatt megkétszereződést, hétszáz év alatt ezerszeres, és ezernégyszáz év alatt egymilliószoros növekedést produkál. Vagyis az ősi Egyiptomnak háromezer éves fennállása végén több mint ezermilliárdszor akkora gazdasági teljesítményt kellett volna produkálnia, mint létrejöttekor. Már persze csak akkor, ha végig megelégedett volna a manapság szánalmasan csekély évi egyszázalékos növekedéssel. És azt azért talán a nyugatias modernitás legelszántabb hívei sem gondolhatják komolyan, hogy a Nyugat mint létszerveződési mód – ha még életben lesz háromezer év múlva – képes lesz mai teljesítményének az ezermilliárdszorosát produkálni. Kinek, miért és miből kellene ezermilliárdszor annyit produkálni, mindössze ezek a jelentéktelen kérdések várnának válaszra.
Ebből az egyszerű gondolatkísérletből is világosan kitűnik, hogy az emberiség egyelőre igen veszélyes illúziókat táplál az elmúlt néhány évszázad látványos „sikerei” nyomán, s nem nagyon akar szembesülni azzal, hogy már néhány évszázadon belül (de lehet, hogy néhány évtizeden belül) végbe kell mennie annak a változásnak, amely globális berendezkedésünk egész létminőségét alapvetően változtatja meg. Ennek kapcsán nem is elsősorban azt a kérdést kellene feltenni, hogy mekkora létszámú emberiséget tud „eltartani” a Föld, hanem sokkal inkább azt, hogy mennyi ideig. Hogy az alapvető kérdésekkel való szembesülés miképpen fog végbemenni, egyáltalán végbemegy-e, vagy teljes sebességgel vágódunk neki a földi létezés legvégső sziklafalának, azt ma még csak nem is sejtjük. Nem árt azonban szellemileg nyitottnak lennünk minden olyan történésre, ami segíthet abban, hogy megértsük a kihívás lényegét, és elgondolkodjunk azon, hogy az elkerülhetetlen korrekció miként vihető végbe. A világgazdaságban mostanában és az előttünk álló évek során nagy valószínűséggel végbemenő folyamatok bőven adnak muníciót ehhez az elgondolkodáshoz.
Az egyik ilyen mozzanat az, hogy a gazdasági növekedés egyik fontos hajtóerejét adó munkaerő-felhasználás kettős kihívást jelent. E kihívás lényege, hogy a világ népessége és azon belül a munkaképes korú populáció növekedése a világ nagy részén egy-két évtizeden belül leáll és csökkenésbe megy át, történelmileg feltehetőleg visszafordíthatatlanul. Egyetlen kivétel lesz, ez Fekete-Afrika, ahonnan viszont felfoghatatlan bőséggel ömlik a világra a minőségét tekintve lényegében tökéletesen használhatatlan „munkaerőnek” látszó tömeg. Napjainkglobális beszéd-terei ugyan ma még alkalmatlannak tűnnek e szó szoros értelmében „lét-kérdés” megvitatására, ám a sürgető kényszerek talán rövidesen változtatnak ezen a helyzeten is.