Vélemény és vita
A Bigyó Könyve
A közhiedelem úgy tartja, a hét igenis fontos szám. Nemcsak jelképes volta miatt, hanem azért is, mert az ember életében minden hetedik év vízválasztó (állítólag a kapcsolatok hetedik évében történik a legtöbb szakítás)
Egyesek meg vannak győződve róla, hogy a sejtjeink hétévente kicserélődnek, noha ez a megújulás mindennapi és folyamatos, csak egyre lassabb.
Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől – figyelmeztet a cím: a könyvben Umberto Eco az egyik beszélgetőpartner. Én pedig azt írhatnám: ne remélje, hogy megszabadul Ecótól. Három erkölcsi szösszenet című tárcája 2012-ben, éppen hét évvel ezelőtt látott napvilágot. A középső „szösszenet” azt sejteti, hogy az önálló gondolkodás területén az elmúlt hét év alatt nem változott semmi, illetve rosszabb lett a helyzet. Az apropó az volt, hogy egy diák interneten kért segítséget Eco egyik tárcájának összefoglalásához.
A szerző megjegyzi, hogy a szóban forgó írás (A Bigyó) mindössze ötoldalas, és a diák jobban tette volna, ha elolvassa, kevesebb idejébe került volna, mint az interneten böngészni és várakozni. Még inkább elgondolkodtató egy másik, hasonló segítségkérésre érkezett válasz. Azt kellett kifejteni, hogyan hat a fiatalokra a technika. Egy bizonyos Luigia ezt írta: „Hahaha, én szerintem úgy hat rájuk a technika, hogy a közösségi hálón és a közösségi csatornákon keresnek egyszerű válaszokat, mert nincs már egy önálló gondolatuk, mástól várják a tejbepapit. A mindentudó net lett az ő hatalmas nagy anyucijuk, aki addig kényezteti őket, amíg ki nem huny az agyuk, hahaha!”
Szerintem ez nem annyira humoros, a kárörvendő hang is inkább elszomorít, hét év múltán azonban be kell látni: igaza volt Luigiának. Az internet világhódító útját semmi nem gátolhatja: könnyű megoldásokat kínál, és ebben a könnyűségben végül az ember is olyan könnyű lesz, hogy váratlanul elsodorja őt egy virtuális szellő. Nem tudom, van-e hét év arra, hogy megtanuljuk a praktikákat, miként kell okosan kezelni a netet és az okostelefonokat. Talán ez a hetvenhétezer fejű sárkány csak úgy győzhető le, ha messze elkerüljük? Ez nem jó stratégia – könnyűségében rejlik a nehézsége.
Vannak ugye ezek a fantáziabetűs generációk. A hagyományos kalkuláció szerint én éppen az X generációba születtem, Y és Z generációs diákokat tanítok, olyan leendő pedagógusokat, akik már az Alfákkal találkoznak. A Z generációsok a digitális bennszülöttek, én pedig bevándorló vagyok, és néha valóban azt tapasztalom, mintha olyan külföldiekkel lennék körbevéve, akiknek próbálom megtanulni a kultúráját és kommunikációs kódjait, de sokkal lassabban haladok vele, mint ahogy a technika változik.
Nekem a könyv még papírból van, a megoldást nem a neten keresem, hanem (bár magam is használom a digitális platformokat) saját kútfőből próbálom kimerni a következtetéseket. S ha véletlenül az lenne a feladatom, hogy értelmezzem Eco A Bigyó című írását, elolvasnám az eredetit. Talán azt is megnézném, mások mit gondoltak róla, majd leírnám, hogy én mit gondolok (vitatkozva is az olvasottakkal). A Bigyó 1961-ben íródott, Barna Imre 1994-es magyar fordításában a Bábeli beszélgetés című „minimálnapló” kötetben jelent meg – igaz, ebben a formában kicsit több, mint hat oldal.
A „Bigyó” egy mandula alakú, majdnem lapos, számtalan kis vájat rovátkolta, jókora gyémánthoz hasonló, de tompán, szinte fémesen csillogó marokkő. Ez a hegyes marokkő képes lyukat vájni a sziklába, darabokra törni a kókuszdiót, megsokszorozni az emberi kéz erejét. A barlangban munkálkodó Professzorhoz látogató Tábornok nehezen érti, hogyan lehet elkészíteni valamit, ami korábban nem létezett, aztán a tekintetében megcsillan a diadal: már nemcsak a medvét és a kígyót tudják elpusztítani a Bigyóval, hanem akár az ellenséget is, egy másik embert! A Professzor viszont elmagyarázza, miért nem akarta megmutatni találmányát. Olyasvalamire jött rá, ami meg fogja változtatni a világot, de megjelenésével a háború öngyilkossággá válna, az ellenség is megtanulja az elkészítését – ezért meg fogja semmisíteni. A Tábornok szerint a Professzornak ehhez nincs joga, mert az ellenséges horda veszélyezteti a békét. Elég lenne csak megmutatni: van egy Bigyójuk, szabályozzák majd a használatát, hogy csak békés célokat szolgálhasson. A Professzor azonban hajthatatlan – a Bigyó nem kerülhet ki ebből a barlangból. Erre a Tábornok „a Béke szent nevében” megragadta a marokkövet, „és dühvel, gyűlölettel telve tiszta erejéből lesújtott vele a Professzor fejére”.
Persze ez csak mese, a tárca végén a törzsfőnök ki is fejezi nemtetszését az ifjú mesélő felé, mondván, hogy nem bírja a sci-fit. Szólítja hát a vén énekmestert, aki a szerelemről, a szenvedélyről és a halálról mond el egy történetet. „A címe: A főemlős titka, avagy a Hiányzó Láncszem eltűnése”. Akkor, 1961-ben az atombomba jutott az ember eszébe a bigyóról; de vajon az internet volna most a mi új bigyónk? Új marokkövünk, új atombombánk? Egyáltalán: tisztában vagyunk-e azzal, hogy milyen eszközökkel zajlik a harmadik nagy háború?
