Vélemény és vita

Még itt a szüret!

Feküdj hanyatt egy padon, bámuld órákig az égboltot, és meglátod az óceán végtelenjét

Most már ne szomorítsd a szíved. Nem sikerült elindulnod, megint maradtál, nem érezhetted az indulás bús izgalmát és a megérkezés kedves örömét. Sokan vagyunk így: mennénk is, mert vonz a világ, mégse mozdulunk, röghöz köt valami félelem, valami fatalista lemondás. Betegség, munka, lustaság, pénztelenség. Valami suttogás itt, a háznál, amely annyira hiányzik, ha távol vagy. De legalább szomorú ne legyél most, hogy múlik a nyár, a diófáról már peregnek a száraz levelek, s estefelé mélyre ás a szívedben az elmúlás félelme és vágya. Csak feküdj hanyatt egy rozoga padon, s bámuld órákig az égboltot. Beomlik a lelked, és meglátod az óceán végtelenjét, és a bőrödön át érzed a sós illatát. Meglátod a tenger kékjét és a csodás partokat, szigeteket, amelyeket felhők rajzolnak meg, s te már nem is a Földön vagy, hanem az űrből
figyeled a Földet, a tengereket, óceáno­kat. Látod az olasz csizmát, Indiát, Amerikát! Nem akarsz közelíteni, nem akarod látni a részleteket. Egyszer olyan jó rápillantani az egészre, nem akarod látni a városodat, a házadat, nem akarod látni magad, hallani hangokat, a zűrzavart, a zsibongást, csak inteni a mindenségben félszegen lebegő bolygónak. S magadnak is, ki része vagy ennek a csodának, ennek a békességnek: egy kis lélek, egy kis anyag.

Most már ne szomorítsd a szívedet. A kék mélységet engedd be a szívedbe, lelkedbe, gondolataidba. A mélységben elveszíti értelmét a mozdulat, nincs zuhanás, emelkedés, nem repülsz, mint a gépmadár, amely csíkot húz most maga után, mint csiga a kövön. Más ez, valami szédülés, valami finom ringatás. S a mélységben biztosan előjönnek a gyengéd érzések. Igazán csak egyetlen szerelmetes érzés, amelyet megnevezni nem merek, mert úgysem lehet. De biztosan a szeretet egyik ragyogása. Mindaz a sűrű, selymes, zsongó gyönyörűség, amelyet valaha is éreztél, s amelyet adni tudtál. Lehet, hogy majd kicsordul a könnyed, lehunyod a szemed, s még sokáig ott fogsz lebegni az időtlen mámorban. Lehet, hogy angyalok csatlakoznak hozzád, szellemek, valaha volt szerelmek, fátyolos tekintetek, lehet, hogy nem leszel egyedül a mélységben, s mikor kinyitod a szemedet, megköszönöd a pillanatot. Megköszönöd, hogy ez most megadatott. Ezt ne feledd, ezt a köszönetet elrebegni.

Nem leszel szomorú, hogy elmúlt, hogy eltűntek az angyalok, elillant a sűrű szeretet illata, mert az égen már seregeket látsz rohanni. Elöl vágtat a Háború Angyala, vértjén megcsillan a nap sugara, mögötte a had. Űzi, hajtja őket a felélénkülő szél, de semmi üvöltés, semmi lárma, csatazaj. Kék csend, s az élen az Angyal már el is tűnik a messzeségben, de jönnek az újabb és újabb csapatok, s elfoglalják az egész mezőt. Aztán elvékonyodik a pompás sereg, már alig látszik, az égen csak egy bizonytalan kis folt marad. Ki az? Andrej, Tolsztoj vagy te magad? S miért e nagy felvonulás? Szabadságért? Hazáért? Egy nőért? A hitért? Zsákmányért? Dicsőségért? Már csak az üres csatatér marad, az elesettek lelkét elnyelte e mélység, s ott fekhetsz Muhinál, Mohácsnál, Borogyinónál, Wagramnál, Waterloonál, Maratonnál, Gaugamélánál, a Little Bighorn-i dombokon, a kék réteken, s érezheted a gyászt, a gyötrelmet és a győzelmet. Mert ezeken az égi csatatereken nincs fogvicsorgatás és nincs vereség. Hívság, csacskaság csak mindez, s te éppen ezt érzed.

Most már ne szomorítsd a szívedet. Ha a szél el is áll, s a felhők is eltűnnek, te itt fekve is nagy utat jársz be. Előbb-utóbb pontosan azt láthatod, amit Rióban, a tengerparton hanyatt fekve napozó Miguel vagy a kalkuttai hindu szent ember, aki merev tekintettel, révületben bámulja az eget. Ők nem akarnak a látványokkal birkózni, ellenállnak a hívságos távolságoknak, a hamis vonzásoknak. Miguel már húszéves, de még soha nem járt fenn a hatalmas Krisztus-szobornál, nem vágyik sehova, mert meggyőződése, hogy a világ legjobb helyére született. A szent emberre felénk azt mondanák: hajléktalan, pedig csak hajlékának tekinti a gőzölgő őserdőt meg a forró aszfaltrengeteg minden zugát is.

S minek menne messzebb? Mindannyian ugyanazt az égboltot látjuk, de hogy mit gondolunk, sok ezer hatástól függ. Menjünk vagy maradjunk? Menjünk is, és maradjunk is? Egyszerre legyünk mindenütt és sehol? Vagy ezt a fészket segítsük óvni a cinkéknek, nap mint nap vizet és kis élelmet kirakva a közelbe? S ha menni kell – lehet az úgy –, vigyük a fészket is? S a teherautó platóján ülve a sofőrt kérleljük, hogy lassan hajtson, mert figyeljük, jönnek-e a madarak velünk. Szeretnénk, ha magányunkat enyhítenék.

Most már ne szomorítsd a szívedet, azért se, hogy a cinkék elmaradtak, s a fészek – bár gondosan elhelyezted egy ágon – üres maradt. Csak nézd a kék eget, hogyan változik a színe. Alkonyodik. Lásd meg az arcokat, ha rejtőzködnek is, ha félszegek, félénkek is. Azért ott bujdosnak, s figyelnek téged. Figyel az anyádat, apádat, figyel a barátodat, a szerelmed, ha el is ment, s ha el sem tudtál köszönni tőle. Mert nem tudtad, hogy elmegy, s mert nem akartál elköszönni. Szép lesz az arc, boldog és fiatal. Ragyogó, erős. Mosolyog majd. Nem nevet, csak mosolyog, s a szemében egy láng fénye – óh, az első csillag! Ne mozdulj! Nézz a szemébe! Jó lesz, hidd el, hisz titkon vágysz rá, hogy magad is árnyékká válj az estébe hajló égbolton. Félsz, persze, félsz, de most nem kell. Most megnyugodhatsz. Már megérkeztél. Ezt az utat nem neked kell megszervezni. Nem neked kell dönteni, mikor indulj. Ne is gondolj erre. Csillapodj! Ezt is tudni akarod? Pedig ez aztán igazán „szakmai titok”. S jó kezekben van, annál, aki csendes nyugtot kínál mindazoknak, akik csak egyszer is ezen a világon együtt lélegeztek vele.

Téged még ez a nyugalmas égbolt is felzaklat. Menthetetlen vagy. Hagyd hát az arcokat. Nézd, milyen feketék amott a hegyek, s a csúcs körül a sasok – szárnyuk alig lebben – hogyan emelkednek. Oda elmennél, tudom, csak valahogy test nélkül, mint egy kísértet. Kiszöknél e rácsok közül. Tisztán érkeznél. Tisztán járnál kelnél. Nem másznál, nem esnél-kelnél, nem izzadnál, csak úgy belibbennél. Csak az illatokat éreznéd, a szagokat elfelejtenéd. A színekben lelnéd örömödet. Sosem volt színekben. Árnyalatokban. Az irányokkal sem törődnél. Hisz ki tud tájékozódni ott, a határtalan sötét ingoványban? Csak imbolyognál, mert a csillagjegyeket sem ismered. Mindegy, akkor csak nézd a csillagos eget. És ne szomorítsd a szívedet. Egyre sötétebb az éj. De a hangok mintha erősödnének. A csend nő, az őrült világ halkul, és a neszecske hangok egyre erősödnek. Sütkérezés után ott a gyík vackába siklik a hűlő falon, a bokor alatt tán egy sün mozdul óvatosan, a szúnyog vészjóslóan sikít. Távolról a nappal még zajokba bújó harangszó most tisztán hallik, a tetőn a szarkapár megpihen, nem rikácsol, a parti kocsmából üres söröshordót görgetnek az aszfalton, valahol egy redőnyt eresztenek le. Egyhangúan búgnak a galambok. Visít egy ismeretlen madár. Eltévedt vagy szökött? Ki tudja már?

Nem indultál el, nem érkeztél meg. Igaz, senki nem várt. Talán Rómában az átforrósodott fehér márvány Augustus síremlékénél? Vagy az olajfaliget a Trasimenus-tónál? Assisiben, a hófehér városban a kövekből sugárzó kevély jámborság?
S most már átfutott a testeden egy hideg, didergő érzés is. Belereszkettél. Hűvös lett. Hát menj, eleget bámultad az eget. Vége a nyárnak.

A nyaralók hazamentek. Néhány nap, és itt van a szeptember. Vagy mégsem? Még mindig el lehet indulni? Még itt a szüret! Csak pár napra vagy csak egyetlen, hosszú, égi kirándulásra. Vagy legalább aludni, álmodni szépet. Nem szörnyűeket hajnalban, végképp kimerülve az álmatlanságtól, fáradtságtól. Most mindjárt, az esti égbolttól elköszönve beleszédülni önző, zavaros lázakba. Szerelmes, sereges, szent, bérces álmokba. Hogy még van erőd. Van még dolgod. Van időd. És aztán megbékélve a közelítő ősszel mosolyogva várni, hogy fordul a Föld, a Hold s mindenek, s bizonyosan úgy lesz, hogy jövőre majd elindulhatsz, s száz meg ezer utat megjárva, boldogan hazatérhetsz. Boldogan, mert itthon vagy szabad.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Vágó reflektorfényben

ĀFricska. Vágó Istvánon merengek, és nem tudom eldönteni, hogy megvessem vagy inkább szánjam. A kiérdemesült kvízmester, jelenleg a Gyurcsány-szekta egyik leghívebb aktivistája most éppen keserű

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Ki fújja a passzátszelet?

ĀMától hétfőig a délnyugat-franciaországi Biarritzban tanácskoznak a G7-csoport állam- és kormányfői

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom