Vélemény és vita
Nyolcvan év magány
Már augusztus 19-én ott a távirat, amely jelzi a birodalmi külügyér Moszkvába érkezését. Kedélyesen fogadják. „Jókorát veszekedtünk, igaz-e?” – üdvözli mosolyogva A Népek Atyja
Azután – mint az egyik legjobb orosz történész írja – három órán át teljes egyetértésben felosztották Kelet-Európát.
Így ment ez, barátaim.
Versailles vagy Moszkva, nem mindegy?
„Ribbentrop hihetetlenül könnyen elfogadta a Gazda minden kiegészítő javaslatát.” Molotovval aláírják a megnemtámadási egyezményt és a titkos jegyzőkönyvet. „Az egész ceremónia a Gazda kedvenc módján, dús lakomával és ékes pohárköszöntőkkel ért véget. Molotov, aki alaposan megedződött a Gazda lakomáin, valósággal elképesztette a vendégeket, hogy mennyit tud inni anélkül, hogy lerészegedne. Sztálin Hitlerre emelte a poharát. A birodalmi miniszter Sztálinra. Ezt követően a német delegációnak még sokat kell innia: a szerződésre, a kapcsolatok új korszakára. A Gazda egyébként sem veszítette el humorérzékét: tósztot mondott a körükben tartózkodó Kaganovicsra, és Ribbentrop kénytelen volt inni egy zsidó egészségére. Egyébként a zsidó Kaganovicsnak is innia kellett Hitler egészségére.” Szeptember elsején a német, 17-én a szovjet csapatok rohanják le Lengyelországot. A nagy tószt-mondó kedvenc ideológiai frázisát veszi elő: „A lengyel állam összeomlása következtében kialakult helyzetben a béke és a rend helyreállítása és a lengyel népnek nyújtandó segítség érdekében a szovjet csapatok…” Egyszóval Lengyelországot a lengyelek kedvéért foglalták el. Ismerős, nem?
Amit ez az augusztus végi kis megállapodásocska jelent és jelez – a lerohant szomszéddal (Lengyelország), a bekebelezendő kis országokkal (balti államok, Finnország), elfoglalandó területekkel (Besszarábia és a többi): a politikum legvégső-legbelső, mondhatni, immanens lényege. A paktum. Az alattomban kötött „megegyezés”. A gengszteralku. Titkos, aljas, vadul önző és visszataszítóan erkölcstelen, de „józanul” ajánlott. Mutyi, felsőfokon.
Nyolcvan éve ennek. És ha száz év magyar magányáról beszélünk újabban – itt van: ez a nyolcvan év európai magány.
Mióta tudjuk, hogy – Versailles után, 1947 Párizsa előtt – ez is megtörténhet.
A magányos ember tanácstalan. És mivel tanácstalan, bizonytalan is. És mivel bizonytalan, tétova, kiegyensúlyozatlan: bénult. Cselekvésképtelen. Ebből kioldania magát majdnem reménytelen, de legalábbis irtózatosan nehéz vállalkozás.
Mégis meg kell próbálnunk. És a magány szűntének legelső jelére nekibuzdulni. És örülni.