Az egész ország kereszténnyé vált

A Szent István-nap nyolcadában vagyunk, így legalább lélekben még maradjunk első nagy királyunk állam- és keresztény közösség alapító, szervező bűvkörében. Van miért! Nem ünnepeltük eléggé a mai napig, hogy milyen jelentős gondolat volt az a törvény, mely szerint „minden tíz falu építsen egy templomot … ruhákról és oltártakarókról a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspök.” A tíz falut a korabeli településszerkezet alapján inkább nagycsaládok szálláshelyeként képzelhetjük el, ezek középpontjában épült fel a királyi parancs szerint a templom a közösség erőfeszítése alapján, és született meg ezáltal a falu maga. A templom találkozóhely, vásárhely, temetkezési hely is volt, így a közösség életében a legfontosabb dolgok a templom körül történtek. A lakóhelyek – László Gyula régészeti kutatásai alapján készült rekonstrukciós rajzai alapján – még földbe vájt kunyhók voltak. Ezek mellett-között egy templom iránytűvé vált a maga méreteivel, tornyával, környezetével. De főként azzal a szakralitással, amelyet hordoznak a mai napig.

Magyarország – a Kárpáthaza – kora középkori, Árpád-kori építészete emlékekben igen gazdag volt. A templomok nagy része azonban nem vagy csak romokban maradt fenn. A román stílus jellegzetes elemeit a nyugatról érkező építőmesterek és szerzetesek ismertették meg a magyarokkal. Az európai stílus igen rövid idő alatt gyökeret vert hazánkban, és önálló „nemzeti” stílussá vált. Elég, ha – a sze­-pességi, erdélyi szász és az országban számos helyen fellelhető kerektemplomokat nem említve – Csaroda, Csempeszkopács, Csengersima, Cserkút, Gutor, Gyügye, Kisapáti, Kisdisznód, Lónya, Magyargyerőmonostor, Mánfa, Márokpapi, Sopronhorpács, Szalonna, Szamostatárfalva, Tarnaszentmária, Vámosatya csodálatos kis templomaiba belépnünk, mély áhítat jár át bennünket. A csekély megvilágítás, a félhomály a belső világunkra irányít, a külvilág kizáródik, csak az Istenre figyelünk. Ez az élmény egészen biztosan halmozottan jelentkezett a korabeli emberekben, egy új impulzus érte őket, az épület, a tárgyak, a liturgia által. Ez volt Szent István egyszerű, de hatásos törvényének a csodája.

Mit is jelentett a „minden tíz falu építsen egy templomot”, azaz hány falu épített az Árpád-korban, azaz 1301-ig templomot? Gyurkó János – az MDF sajnálatosan fiatalon elhunyt politikusa, 1993–94-ben az Antall-, majd Boross-kormány környezetvédelmi és területfejlesztési minisztere – 1987-ben állított össze egy monográfiát Árpád-kori templomaink tipológiája címmel. Ebben az Árpád-kori templomok számát a pápai tizedjegyzék és a történeti, demográfia eredményeinek felhasználásával hat-hétezer közé becsülte. Az általa készített adattár az Árpád-kor végén létezett templomainknak kb. a hatodáról – 1090 templomról – tartalmaz ismeretanyagot. Az 1090 Árpád-korból származó templom is óriá­si szám, a hat-hét ezer meg egészen elképesztő. Ez különösen igaz, ha arra gondolunk, hogy a 11-12. századi templomok jó részét elpusztította a tatárjárás, de a csaknem nyolcszáz 13. századi, Árpád-kori templom hű képet ad a korábbi két évszázad szakrális épületeiről. Az, hogy a tatárjárás után újjáépítették őket, a közösségek belső lelki igényéről tanúskodik, bármit is mondjanak a marxizmus egyházellenességén edződött elemzők.

Szent István műve csak ebben a vonatkozásban is rendkívüli. A ránk maradt épületek a tájban való elhelyezésükkel, speciális „keletelt” tájolásukkal, „bevilágításukkal” különleges élményt nyújtanak. Ezek a templomok tömegarányaikkal, belső térképzésükkel, csekély díszítettségükkel vagy éppen dísztelenségükkel, egyszerűségükkel egy mikrokozmoszt testesítenek meg. Meg lehet fejteni azt is, hogy mitől vált magyarrá a nyugatról behozott román stílus. Elég ránézni Csempeszkopács vagy Egregy templomára, a torony – a templomhajó – és a szentély hármas egysége, szinte aranymetszés szerinti tömegarányaik, belső térarányaik harmonikusak, ugyanakkor mindhárom elem sajátos „jel” szerepre törekszik, ami ilyen kisméretű alkotásoknál páratlan. Az egyszerű, magasodó torony már messziről Isten felé vezeti a szemet, a templomhajó a közösség jelképe, a szentély a maga lelépcsőző zártságával az Isten bensőséges jelenlétét mutatja. Mindezt javarészt helyi mesterek készítették, akiknek kevés előkép állt a rendelkezésükre, viszont pontosan tudták, hogy a közösség istenhitét faragják kőbe, falazzák téglába, fedik le boltozattal, raknak rá tetőt. Ezek olyan alkotások, amelyek a magyar történelemnek, építészetnek, településtörténetnek, de mindenekelőtt keresztény lelkületnek egy korai virágkoráról tanúskodnak. Az első Orbán-kormány idején már volt egy Árpád-kori templomok felújításával foglalkozó program, ez azonban 2002 után, mint annyi más, abbamaradt. Itt az ideje ezt a programot újraindítani, a már elkészült felújításokról a nagyközönség számára is érthető, hívő lelkületű monográfiákat írni. Itt az ideje a korán meghalt Gyurkó János ez irányú örökségét elővenni, tudományos igényű dolgozatát tovább fejleszteni, több térképpel, a tájolás bemutatásával, az építők sajátos csillagászati, kozmológiai ismereteinek érzékeltetésével. Itt az ideje ezeknek az építészeti csodáknak a méltóbb bemutatására helyben is. Kijelenthető, hogy önmagában már az csoda, hogy ebben a hányatott sorsú Kárpát-hazában ennyi nyolcszáz-ezer éves templomunk található, sok épen, még több sajnos romos állapotban. Az Árpád-kornak az örökségvédelemben sajátos és önálló megkülönböztető jegyet kellene adni, ezek az Árpád-kori magyarság élő hitéről tanúskodnak és a ma élő magyarságnak is mély üzenetet küldenek. Szent István ünnepének aurájában hasonlóan nagy elhatározásoknak jött el az ideje, mint amit ő tett azzal az egyszerű és szilárd törvénnyel, hogy „minden tíz falu építsen egy templomot” és az életüket e köré szervezzék. Nekünk, ma élő magyaroknak mennyire van a szívünkben ez a továbbélésünk, sőt a túlélésünk keretét meghatározó közösségformáló üzenet?