Lóránt Károly

Vélemény és vita

A globalizáció kérdőjelei

Globalizálódó vagy már globalizált világban élünk, hangzik el gyakran, és az emberek ezt a meghatározást immár természetesnek veszik, nem is gondolva végig, hogy mi is lehet ennek a kifejezésnek vagy meghatározásnak a tartalma

A legtöbben valószínűleg globalizáció alatt azt értik, hogy pillanatok alatt megtudhatjuk, mi történt a Föld másik oldalán, és ha akarunk, már átlagos jövedelemmel rendelkezve is eljuthatunk oda, ami néhány évtizeddel ezelőtt még ritkaságszámba ment, és csak a gazdagok meg a világvándorok, kalandorok számára volt valóság.

A globalizáció értelmezésén azért érdemes elgondolkodni, mert – és ezt bárki megtapasztalhatja – nem csak arról van szó, hogy a Földön oda utazunk, ahova akarunk, hanem arról is, hogy a tőlünk több ezer kilométerre történő események bennünket is befolyásolnak. Különösen így van ez rövid távon a pénzügyi válságok idején, de hosszú távon még inkább, hiszen a Föld erőforrásainak túlzott igénybevétele mindenkit érint. És amennyire kellemes, hogy a földkerekségen mindenhova eljuthatunk, és mindenkivel kereskedelmi kapcsolatunk lehet, annyira kellemetlen, hogy cserébe mások beleszólnak dolgainkba, és egyre kevésbé lehetünk a magunk urai. Akiknek közvetlen hasznuk van a globalizáció címszó alá besöpört jelenségekből (általában a multinacionális cégek, pénzintézetek, illetve ezek tulajdonosai, vezető munkatársai és a hozzájuk kapcsolódó politikusok) azt mondják, hogy a globalizáció által létrejött jóért el kell fogadnunk a rosszat is, vagyis azt, hogy sorsunkat nem magunk határozzuk meg, hanem arról esetleg ezer kilométerekkel arrébb döntenek olyanok, akiket igen kevéssé érdekel azok élete, akiket döntéseikkel befolyásolnak.

És itt tegyük fel a kérdést, hogy muszáj-e, hogy ez így legyen, nem tarthatjuk meg a jó dolgokat úgy, hogy közben védekezünk a rosszak ellen? E kérdés megválaszolásához érdemes tanulmányozni azokat a jelenségeket, amelyeket a globalizáció fogalma alatt értünk. Ezek közül a legfontosabb a tőke és az áruk szabad mozgása. Multinacionális cégek ruháznak be nálunk, adnak munkát és javítják a fizetési mérleget. Bemegyünk a boltba, és a világ minden tájáról találunk árut, bár a legtöbbre az van írva, hogy „Made in China”. Mint fogyasztók, kitűnően érezhetjük magunkat, azonban mint munkavállalók vagy mint egy közösség, egy nemzet, annál kevésbé. A globalizációval a munkahelyek bizonytalanabbá váltak, sok esetben elvándoroltak az alacsonyabb bérű országokba, de ha nem, akkor is rontják a munkafeltételeket, mint azt a híres vagy inkább hírhedt Hartz-reformok példázzák Németországban. A nemzetközi pénzintézetek beleszólnak az egyes országok gazdaság- és társadalompolitikájába, leginkább azt követelve tőlük, hogy az általuk hitelezett országok nyissák meg piacaikat a multinacionális vállalatok és tőke előtt, ami az adott országban gazdasági válságokhoz, a fejlődés lelassulásához vezethet. Példákért ezekre pedig nem kell a szomszédba mennünk. A múlt század nagy gazdasági válsága után a neves angol közgazdász John Maynard Keynes megkérdőjelezte ezt a rendszert, és a következőket írta: „Lehet, pénzügyi számítások előnyösnek mutatják, hogy megtakarításaimat a világ azon tájain fektessem be, ahol a legmagasabb a tőkemegtérülés vagy a kamat. De egyre több tapasztalat utal arra, hogy a tulajdonos és a működési terület közötti távolság rosszat tesz az emberek közötti kapcsolatoknak, valószínű vagy inkább bizonyos, hogy hosszú távon feszültségekhez és ellenségeskedéshez vezet, ami érvényteleníti a pénzügyi számításokat.

Ennek következtében azokkal szimpatizálok, akik inkább minimalizálni, mintsem maximalizálni akarják a nemzetek közötti összefonódást. Az eszmék, a tudomány, a vendégszeretet, az utazás – ezek azok, amelyek természetüknél fogva nemzetköziek. De a javak készüljenek helyben, amikor csak az racionálisan lehetséges, és mindenekelőtt a hitelezés maradjon nemzeti keretek között. Ennek ellenére azt mondom, hogy akik arra szánják el magukat, hogy a meglévő összefonódásokat szétbontsák, azoknak lassan és óvatosan kell eljárniuk. Az átalakítás nem történhet a gyökerek feltépésével, hanem úgy, ahogy egy növény fejlődésének lassan új irányt szabnak.”

Bár Keynes e gondolatokat 1933-ban vetette papírra a The Yale Review-ban, ma is ugyanúgy érvényesek. Mint tudjuk, a nagy gazdasági válságot mintegy ötven éven keresztül egy új gazdaságpolitika (New Deal) követte, amely erősen szabályozta a tőke és árumozgások kereteit, és védte a munkavállalók érdekeit. Ez volt a nyugati világ fejlődésének legdinamikusabb időszaka. A problémák akkor kezdődtek, amikor a korábbi válságot átélt generáció már – a szó szoros értelmében – kihalt, vagy legalábbis a politikai döntéshozatalból kikopott, és az időközben megvalósult jólétben a valamikori válság emléke elhalványult. Ekkor egy ifjabb generáció elkezdte lebontani a tőke- és árumozgások előtti gátakat, amelynek eredményeként a nyugati világ gazdasági növekedése nem felgyorsult, hanem lelassult, egyes térségekben hatalmas, évtizedekig tartó munkanélküliség alakult ki, és pénzügyi válságok sora kezdődött. A kialakult egyensúlytalanságok miatt például az Egyesült Államok nagymértékben eladósodott Kína és Németország felé. Trump elnök éppen ezt az egyensúlytalanságot akarja felszámolni, de nehezen megy, mert még a saját hazájában is sok az ellen­drukkere. Európában az Európai Gazdasági Közösség alapításakor még előírták, hogy a tagországok közötti kereskedelemnek egyensúlyban kell lennie (római szerződés 104–108 paragrafusai), de ez a követelmény a föderatív európai államot megcélzó maastrichti szerződésből már kimaradt, és ennek kapcsán nem került be a jelenleg érvényes lisszaboni szerződésbe sem. Az eredmény az unió szétszakadása adós és hitelező országokra, ami jelentős feszültséget kelt a közösségen belül, és egyelőre megoldatlan probléma.

„Az eszmék, a tudomány, a vendégszeretet, az utazás – ezek azok, amelyek természetüknél fogva nemzetköziek” – írja Keynes, és valóban a globalizáció akkor lehet hosszú távon elfogadható mindenki számára, ha az az említett dolgokra korlátozódik, vagyis nem eredményezi egyes országok vagy térségek túlzott függését más országoktól vagy térségektől. A technológia fejlődését leginkább az áruk és a tőkemozgások közvetítik, de mint a felzárkózó ázsiai országok és legutóbb éppen Kína példája bizonyítja, a technológiai elmaradottságot úgy is meg lehet szüntetni, hogy egy ország nem lesz a másik kiszolgáltatottja. Persze ez kezdetben áldozatokkal jár (sokat kell dolgozni olcsó bérért), de hosszú távon az áldozat megtérül, mert az ország megtartja szabad cselekvési képességét.

A Keynestől idézett legutolsó mondat, hogy „ennek ellenére azt mondom, hogy akik arra szánják el magukat, hogy a meglévő összefonódásokat szétbontsák, azoknak lassan és óvatosan kell eljárniuk. Az átalakítás nem történhet a gyökerek feltépésével, hanem úgy, hogy egy növény fejlődésének lassan új irányt szabnak”, mintha csak nekünk szólna. Magyarország ötszáz éve függetlenségének helyreállításáért küzd, amelybe beleértendő a politikai és gazdasági függetlenség, amely ugyanazon függetlenség két oldala. A szovjet birodalom összeomlásával visszanyertük politikai függetlenségünket, de a világgazdasági válság és a rossz politikai döntések miatt kialakult egy másik, a nemzetközi pénzvilágtól való függés. Mára ezt jócskán le tudtuk csökkenteni, viszont a rendszerváltoztatás rossz döntései következtében kialakult egy gazdasági függés. A rendszerváltoztatás hevében leromboltuk vagy eladtuk a magyar ipar túlnyomó részét, és nemcsak magukat a termelő üzemeket, hanem a mögöttük lévő kutatóintézeteket, a szellemi bázist is felszámoltuk. Gárdony, ahova vásárolni járok, nem egy világváros, mégis egy kilométer távolságon belül hat külföldi áruházláncot találok (Aldi, Auchan, Lidl, Penny, Spar és Tesco), miközben azt hallom, hogy a CBA eladja üzleteit az Aldinak, vagyis még arra is képtelenek vagyunk, hogy az áruk jelentős részét saját elosztóhálózatokon keresztül juttassuk el a fogyasztókhoz. A fizetési mérleg pozitív egyenlege túlnyomórészt a külföldi cégek exporttöbbletéből származik, ami érzékennyé teszi ezt a fontos mutatót a külföldi tulajdonosok döntéseire és ugyanez mondható el a beruházások esetében is. Az Új Selyemút is csak akkor hozhat nekünk hasznot, ha azon az áru visszafelé is áramlik. Jelenleg az a helyzet, hogy a magyar–kínai kereskedelemben a kétezres évek elejétől számítva negyvenhétmilliárd euró passzívumunk halmozódott fel, ami az éves GDP felét teszi ki.

A globalizáció, a nemzetközi kapcsolatok fejlődése alapvetően jó dolog, de nem mehet a nemzetbiztonság rovására, emiatt nekünk arcunkat már a hazai tulajdonú gazdaság fejlesztése irányába kell fordítanunk, megszívlelve Keynes tanácsát, nem kell sietnünk, óvatosaknak kell lennünk, de a hazai vállalatok támogatásával fokozatosan csökkenteni kell az ország külföldnek való túlzott kitettségét.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Dicsőségesek és dicstelenek

ĀFricska. Azt írja az újság… – ezzel a felütéssel kezdődött Psota Irén és Major Tamás legendás kabarésorozata, a Jenő és Lujza

Őry Mariann

Őry Mariann

Vox populi

ĀLegszebb arcát mutatja ezekben a napokban az olasz baloldal. A szociáldemokraták úgy akarnak visszaavászkodni a hatalomba, hogy erre semmiféle felhatalmazást nem kaptak

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom