Tuhutum tekintete

„Árpád vezér meg vitézei… addig a mocsárig mentek, melyet Kört­vély-tónak mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsény-erdő mellett harmincnégy napig (…) Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétekért. (…) Egyszersmind ott a vezér vele jött nemeseinek különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának.”

A sokat támadott névtelen jegyző – miért pont ő maradt volna ki, mikor már lassan azt is bebizonyítják, hogy Rákóczi zulukaffer származású volt, a törökök jótékonykodni jöttek Magyarországra, Károlyi Mihály meg éppen hogy életét nem áldozta Magyarország területi épségéért –, Anonymus mester fenti sorait hallgatjuk itt az ősi Szer monostorának maradványai mellett. Tűz a nap, és azon kapom magam, hogy az ünneplő tömegben az egyik, az ország dolgának szerét ejtő magyar tekintete van rajtam. Rámszögezett, éles és eleven tekintet, a neves egykori irodalomtörténész, Beöthy Zsolt méltatlanul elfeledett, nagyszerű kis írásának, A volgai lovasnak sorait juttatva eszembe: „Hegyes kalpagjában, párduckacagányában (…) sas-szemével végigtekint a végtelennek tetsző síkon, amelynek minden részletét élesen megvilágítja a nap fényes korongja. Nyugodt: nem fél és nem képzelődik, csak az tartozik rá, amit lát és pusztai képeken és erős világításban edzett szeme mindent világosan lát, amit emberi szem egy pontról láthat. Tegze vállára vetve: kardja oldalán (…) Várja a jövendőt és érzi, tudja, hogy a közös ügynek az ő erejére is szüksége lesz.”

Megnézem, mi van a talapzatra írva, kié ez a sasszemű tekintet. „Töhötöm”. A régi magyar nyelvben Tuhutumnak is írták, gondolom, mondták is, de nevezték később Téténynek is. Tuhutum vezér ott áll a többiekkel együtt Árpád oldalán, akiről legnagyobb versé­ben Illyés azt írta, ferde vadmacska-szemével egy pillanatra megpróbált belelátni a jövendőbe. Ez a Tuhutum meg most itt, Kligl Sándor barátom szoborcsoportjának szélén, kicsit fölemeli a két kezét, mintha biztatólag hívna vagy buzdítólag valamire serkentene, afféle „nosza hát, gyerünk”-mozdulattal, és miközben a tekintete rajtam, Ópusztaszer most fölavatott legfrissebb ékköve előtt újra meg újra Illyés Árpádjának sorai, meg Beöthy Zsolt volgai lovasának képei sorolódnak elém. Közben tudom, hogy Kligl Sándor hosszú évekig dolgozott ezen a nagyszabású-megrendítő, sokadik nagy alkotásán (Szent István és Gizella párosától a szovjet hódítók által elhurcolt Kovács Béláig és tovább), és azt mondja most, kicsit megnyugodván koccintva, hogy mivel nincs képi emlékünk – csupán sejtéseink vannak –, Árpád és társai arcát az utódok vonásai alapján próbálta meg rekonstruálni, de vannak olyan jellegzetességek is, amelyeket barátairól mintázott. „Nekik karakteres arcuk van, így ezt meg tudtam örökíteni az utókornak, ráadásul élő modellt láthattam. Kond például Csajbók Ernő sebész vonásait kapta….”

Azért ennek a Tuhutumnak a tekintete nem hagy nyugodni. (Ferde vadmacska-szem, „hunn pupilla-láng” ahogy Illyés írta.)
Meglehet, valamit akar ez a vezír. Tuhutumról tudni kell, hogy a Meszesi-hágót övező magaslatokat olyan nagy esszéista, mint Cs. Szabó László, „Tuhutum hágta hegyeknek” nevezi. Legyőzi Gyalut, és magyarrá teszi az Erdőn Túli Földet, amelyet később Erdélynek neveznek.

Karakteres arcok itt Ópusztaszeren, igen. És rajtunk nyugvó tekintetek. Árpád körül Elődé, Kundé, Hubáé, Tuhutumé, akit Téténynek is hívtak. Egyezerszázhuszonhárom évvel ezelőtt, ugyanezen ég alatt itt, errefelé elküldtek egy fontos üzenetet. Illyés Gyula: „Akárhogyan is – még most sem beszélt – / szabadok leszünk” ez suhant talán a / szívébe inkább, mintsem az agyába, / miközben megsarkantyúzta a mént / s a menetből egy sziklára kiállva / jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel, /mint juhász, ki minden ürüt ösmer, / hogy tódul népe át Európába.”

Ideérve: rajtunk a tekintetük, Kligl Sándor alkotásának közvetítésével. Hát jó lesz, ha ehhez tartjuk magunkat.