Vélemény és vita

Egy kis séta

A Központi elvtárs – néhányan így nevezték anno Kádár Jánost – igencsak meglepődne, ha fekete Mercédeszével legördülne a Rózsadombról, át a Margit hídon, s egy merész kanyarral befordulna a Fehér Ház felé

A Központi elvtárs – néhányan így nevezték anno Kádár Jánost – igencsak meglepődne, ha fekete Mercédeszével legördülne a Rózsadombról, át a Margit hídon, s egy merész kanyarral – a sofőr tudja, hogy lassítani kell, a főnök nem szereti a hirtelen irányváltásokat – befordulna a Fehér Ház felé. Mindenki érzi, azért jön ilyen korán, hogy megkezdhesse a magyar nép (de elsősorban a munkásosztály és a dolgozó parasztság) érdekében végzett áldásos tevékenységét. Meglepődne, mert Marx és Engels geometrikus koponyái helyén Nagy Imrét látná álldogálni egy sehonnan sehová vezető hídon, aki kitekert nyakkal a Fehér Házra veti vágyakozó tekintetét. Mintha éppen őt nézné, ahogy fürgén, fiatalosan kipattan a gépkocsiból és energikus léptekkel felkaptat a lépcsőkön. „Engem bámul” – gondolná a Központi elvtárs kis ideges remegéssel. „Ez nem nyugszik – folytatná a gondolatmenetet –, pedig szobrot kapott. Na de nem itt! Egy kereszteződésben, ahová már a parlamenti szobámból sem látni el. Igaz, a szobámból most sem látom, de rossz érzés. A tarkómon érzem a tekintetét. Vádló az a tekintet. Kivégeztettem, ez igaz, de azért a szobrot megkapta. Nem jó ez így Aczél elvtárs! Hogy került ide ez a szobor? Az ajtóra bámul! Bele a pofámba. Maga is tudja Aczél elvtárs, hogy milyen volt akkor a nemzetközi helyzet. Nem beszélve a kétfrontos harcról. A végén még idejön valami kiszista és megkérdezi: Imre bácsi! Te hogy csinálnád? Imre bácsi, mi? Nincs ez jól így elvtársak!” Aczél kissé kényelmetlenül érezné magát, mert a hosszú monológ alatt ketten állnak a liftben. „Pedig csak az elsőre megyünk.”

Aznap parlamenti ülés is lenne. Ez igen ritkán fordul elő, ezért illik ott lenni. Kádár reggel elolvasta az információs jelentéseket, a sajtófigyelőt. Fájt a feje. Nem hagyta nyugodni az a tekintet. Elküldte az autót, pontosabban utasította a „pilótát”, hogy a Parlamentnél várjon. Ő átsétál, jól fog esni a friss levegő a Duna-parton. Ahogy lépkedett a pártközpont „verandáján”, megint egy szoborra lett figyelmes. Háttal állt. El nem tudta képzelni, ki lehet ez. Majdnem elesett a járdaszegélynél, nem figyelt a lába elé. Aztán érdeklődve körbejárta az alkotást. „Ki a franc ez? – ismételgette magában. – Egy korlátra támaszkodik. Legalább nem a „ház” felé néz. Csak nem a Péter Gábor?” – futott át a hideg a hátán. „Kovács Béla!” – fedezte fel a feliratot. „Hát ez rémes! Mit keres itt a Kovács Béla? Elvitettük, igen. Elvetemült egy kisgazda volt, de a szovjet elvtársak megdolgozták. Nem úgy van az. Aztán – milyen remek húzás volt – kényszerítettük, hogy a forr… , szóval az ellenforradalom (megbolondul már az ember ezekkel a kifejezésekkel) után a parlamentünkbe is delegáljuk. Na, ez tett be neki. És most itt áll és a Vár felé néz. Na, ki lakott a Várban, na ki? Megérdemelte ez a Kovács a tíz évet. Még a húszat is. Jó kis szobor ez, legalább nem az erkélyemre bámul. Hát ez sem itt volt eredetileg. Valami parkolóban állt, ott szónokolt a gépkocsiknak.”

„Gyerünk tovább, ebből nem élünk meg” – gondolta a Központi elvtárs és sietős léptekkel megindult az Országház felé. De nem jutott messzire. „A rohadt életbe, ez mi? – horkant fel az olimpiai mozgalom öt egymásba fonódó karikájának emlékművénél. – Olimpia? Elmentek ti a… Harminchatban is börtönben voltam, ötvenkettőben is. És mi volt ötvenhatban? Olimpia! Kint maradt a fél csapat. A moszkvai, az szép volt. A Misa mackó! Los Angeles, az a legszebb. Ott sem voltunk. Nem kell ez nekünk. Nemzeti érzés. Büszkeség. Még összehoznak tíz aranyat. Nagyon jó, hogy ilyen gyenge a focink. Nagyon jó. Nagyon helyes. Mi lenne itt. Bruck elvtárs jól írta. Ez a sajtófigyelő hasznos találmány. Minden magyar csapat kiesett. Jól van ez így. Gyalázták a magyarokat. Nem baj. Robbantottak a pályán? Belefér. A román elvtársak már csak ilyenek. Hebehurgyák. Még hogy olimpia! Az kellene, hogy őrjöngjenek. Mint ötvenhatban. Meg az Öcsiék meccsein.”

Itt kicsit megállt, elmélázott az emlékein. „Hogy szerettem pedig a focit. Mikor a kommunista párt csapatának centere voltam! Mennyire megvertük a parasztpártot! Vagy kikaptunk? Már nem emlékszem. De ez már más. Ezek más dolgok. Politikai dolgok. Nem mennek ezek. Olimpia? Kiderülne, hogy mi a valódi teljesítmény. Kell ez nekünk? Nekünk – nyomta meg a szót –, biztosan nem. És velünk van minden középszerű és az alatti talentum. Rájuk mindig lehet számítani!”

„Itt jönnek a fiatalok. Ezek biztosan a Világifjúsági Találkozóra jöttek. Kicsit megnézik a várost, aztán irány a nagygyűlés a Hősök terén. Biztosan arra jöttek. A világ haladó ifjúsága. Mint tavaly novemberben a Demokratikus Nők Világszövetségének küldöttei. Micsoda nagyszerű dolog volt, az a sok okos, demokratikus nő! És az elnökség felett Sztálin életnagyságú, egész alakos képe! És aztán a VIT megnyitója az újpesti stadionban. Naná, majd az Üllői úton! A háromezer békegalamb!” Ekkor ösztönösen felnézett a Központi elvtárs, mert emlékezett, hogy a galambok bizony tömegesen könnyítettek magukon az ég felé tekintő demokratikus ifjúság legnagyobb bánatára. De most sehol egy galamb. „Mennyi fiatal jár erre. És mind idegen nyelveken beszélnek. Igen, a VIT! Fiatalok egyesüljetek, előre a tartós békéért, a demokráciáért, a népek nemzetközi függetlenségéért és egy jobb jövőért! – kiáltotta oda egy népes csoportnak. „Oké papa! Egyesülünk és nemzetközileg olyan függetlenek vagyunk, hogy az már csoda. Megmentjük a Földet! Jobb jövő! Nolimpia. Király vagy papa! Megyünk a szigetre. Love Revolu­tion! Freedom papa! Gorillazzzzz!”

„Hm, miféle szigetre? Nem ott lesz a gyűlés. Gyerekek! Holnap lesz, és fogadalmat tesztek a demokráciáért!” Hiába, már nem figyeltek rá, a harsány csoport tovább haladt a Margit híd felé. „Én a Psycho Mutantsot várom, érjünk oda kérlek!” – hallott még egy kétségbeesett hangot a Központi elvtárs. „Az tavaly volt” – intették le a cingár fiút.

„Gyerünk tovább! Igyekezzünk. Az őrség is ideges. Ennyi ideig nem szabad egy helyben ácsorogni. Ráadásul tömegben. Elment az eszem. Majd kapok. De mi ez itt? Hát ezt direkt csinálják! Megint egy új szobor. Kéthly Anna? Az Annuska? Szóval szociáldemokrata is kellett. De akkor miért nem a…” Itt megakadt. Kit is lehetne a szociáldemokraták közül? Peyer szóba se jöhet. „Szakasits letartóztatásában én is benne voltam, Marosán meg renitenskedett. A többit hagyjuk. De azért az Annuska? Akadékoskodott negyvenhétben a kékcédulák után, a pártegyesítéskor, okoskodott ötvenhatban és aztán az emigrációban. Sok kárt okozott nekünk. De egyáltalán miért kell ide szociáldemokrata? Akkor minek nyírtuk ki őket 1989-ben. Nekünk az a lényeg, hogy valódi szociáldemokrata párt ne is lehessen. Ez volt 1919-ben, 1948-ban és 1989-ben is. Mindig bejött. Mi vagyunk a szociáldemokraták is. Mi vagyunk a liberálisok is. Mi vagyunk a radikálisok is. Mi vagyunk a fontolva haladók is.” Is! – nyomta meg jellegzetes hangsúlyával a szót és felrántotta a vállát.

„Szerencse, hogy ez az alkotás sem sikerült. Gyerünk, ebből nem élünk meg. Azért szép ez a panoráma. És a Duna! Hej, amikor József Attilával találkoztam! Szép idők voltak. Nehezek, de szépek. Mert bíztunk a jobb jövőben, a szocializmusban. Álljunk csak meg! Ez itt ki? Ki ez? Egy mellszobor. Bibó?! Na ne!!! Bibó, ez a megveszekedett ellenforradalmár. Összehozták nekem itt az egész koalíciót! Ebből már tényleg elég! Ma nem megyek be a parlamentbe. Azért egy szobrot biztosan állítanak nekem is itt valahol. Bár, ha jól meggondolom, ezeket mind én tettem hűvösre, vagy egészen hidegre. De azért elférnék én itt. Annyi jót is tettem. Szeretnek is az emberek. Mégis csak jobb ez így, ezekkel a szobrokkal, mintha Mindszenty, Sulyok, Pfeiffer, Slachta vagy más fasiszták álldogálnának itt. Na, mindegy, nekem még a koponyámat is ellopták. Pedig hogy röhögtünk, amikor közreadtuk az álhírt, hogy az amerikaiak el akarják vinni Szálasi agyvelejét – tanulmányozásra. Pár firkász kapott is a csali után! Szép idők voltak! De most már inkább visszamegyek. Jólesett ez a kis séta.”

Kapcsolódó írásaink

Forró Péter

Forró Péter

Harakiri

ĀFricska. Ritka alapossággal készíti elő kollektív öngyilkosságát az MSZP

Kacsoh Dániel

Kacsoh Dániel

Fiatalosan

ĀSzembesült azzal, hogy vannak, akik túl fiatalnak tartják, de úgy véli, hogy a változás nem korhoz kötött – mondta a Klubrádiónak Nagy Blanka

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom