Árulkodó gesztus

A magam emlékezetében egy kép jelenik meg az évfordulóhoz közeledve, és nem feledhetem azt a képet. Már nem emlékszem, hogy milyen alkalomból szólt a Kossuth téren a Himnusz, de nemzeti imánk elhangzása közben a kamera hajdanvolt miniszterelnökünkre, Antall Józsefre siklott, majd lassan a kezére. Mi televíziónézők azt láthattuk, hogy az ország első embere ökölbe szorított kézzel hallgatja Kölcsey és Erkel Himnuszát. S csak akkor engedi ki a görcsös szorításból az ujjait, amikor már elhangzottak az „Isten, áldd meg a magyart” utolsó akkordjai.

A gesztus árulkodott. Sokkal jobban, mint a szavak: írások, könyvek, interjúk, beszélgetések. Mert a Himnusz hangjainak felcsendülésekor magányosak vagyunk, egyedül vagyunk, hogy aztán a végén összetartozónak érezhessük magunkat. És magányunkban nem figyelünk másokra, magányunkban bennünket sem figyelnek mások. Ezért fordulhatott elő, hogy Antall József vállalta, vállalhatta az ökölbe szorított kezet. Természetét ismerve, aligha cselekszik így, ha tudja, hogy filmezik.

Még a rendszerváltozás előtt különös élményben volt részem. Ismeretes, hogy 1844-ben Bartay Endre, a Nemzeti Színház akkor igazgatója pályázatot hirdetett a Hymnus megzenésítése. Tizenhárom pályaművet küldtek be, amelyből Erkel Ferenc díjnyertes pályaművén kívül további kettőt vagy hármat a Széchényi Könyvtár őriz. Kerekasztal-beszélgetésre invitáltam a televízióba Nemeskürty István és Kulin Ferenc irodalomtörténészeket és egy zenetudóst – utóbbinak a nevét elfelejtettem –, beszélgetendő nemzeti imánkról és Erkel zenéjéről. Meglepetésnek szántam azokat a felvételeket, amelyeket az eladdig ismeretlen pályaművek partitúrája alapján készítettünk, és lejátszottuk a stúdióban a vendégeknek. Felcsendültek az Erkel pályaműve mögé szorult dallamok, érdekességként, hogy utólag is választhassunk.

Megdöbbentő volt a hatás. A vendégek alig tudtak megszólalni. Az volt az arcukra írva, hogy nem véletlenül kapta Erkel Ferenc a húsz aranyat! Gondolataikat aztán ki is fejtették. A Honderű annak idején azt írta a győztes pályaműről: „…a mellett, hogy magyar jellemű, s a költemény szellemét leginkább megközelítő, a két főkívántatoság is érvényesült, t. i. a dallamegyszerűség és hymnusi emelkedettség”.

Ma már úgy érzem: Antall Józsefet is le kellett volna ültetni a televíziós kerekasztal-beszélgetésen a többi meghívott mellé. Így lett volna a társalgás igazán kerek: a történelemtanár (a későbbi miniszterelnök) szemléletével. Vajon ő hogyan vallott volna nemzeti imánkról? Az az ember, aki ökölbe szorított kézzel hallgatta egy állami ünnepségen (lehet, hogy éppen augusztus 20-án…). De az ökölbe szorított kéz többet elárult Antall József és nemzete kapcsolatáról, mint ha e kapcsolatról magyarázkodott volna. Gyónás volt a kép, őszinte vallomás. Csodálatos erőtere és szótlan csendje az imádságnak. Szebb és igazabb, mint bármilyen érv vagy éppen szóvirág.