A hűség és a hála éneke

Félelmetes, hogy egy beteg kor antológiadarabjaiban a megmérgezett idő verselés formájában visszaköszön: a „felszabadulás” dicsérete, a pártot magasztaló énekek, az újjáépítés, május elseje öröme, az ötéves terv, a traktor, a szocializmus hétköznapjainak életképei, a kultúra, a népnevelés, a korai háború, a béke és békeharc satöbbi. Az örökség 2019-ben is elviselhetetlenül nyomasztó. Az olvasásuk lelket romboló, keserű billikom.

Kábítószert felvonultató szavak sokasága ömlik szét az íróasztalomon. Méltányos volna, hogy a versek szerzőire ne emlékezzen az utókor, mint az Ephesosban lévő Artemis-templom egykori felgyújtójára. A kényszerpályák deformált korszakait, a dicstelen múltat ki tudja, hogyan élték meg az alkotók, s hogyan építkeztek tovább. A népek vezére, Sztálin 1948 után lett kultikus alakja a magyar költészetnek. Hetvenedik születésnapján, 1949-ben megbolydult az ország, és sorra születtek a személyét magasztaló versek. A dicsőítések sorába illeszkedik Zelk Zoltán Kossuth-díjas költő A hűség és a hála éneke című költeménye, amely egy anekdotát ébreszt fel bennem. Sipos Tamás író, dramaturg, maga is a lovak barátja, megszállott hajtó mesélte, hogy Zelk Zoltán gyakran kilátogatott a lóversenyre. Fönt ült a páholyban, Sipos már túl volt a versenyén, amikor felballagott a költőhöz. Azt mondja neki Zelk: „Te, most jön egy hármas befutó…” – és az arca csupa kérdőjel. Ez azt jelentette, hogy el kellett találni sorrendben három lovat, ami nem volt könnyű feladat. Zelk végre kinyögi: „Nem tudnál egy lovat mondani?” „Te, én azt hiszem, hogy ezt a Raplis megnyeri” – állítja Sipos. „És egy platzot, egy helyet… nem tudnál mondani?” – kérdi újólag a költő. „Hát nézd, Zolika – enyhül meg Sipos –, talán Robur…”

Pár másodperc csönd, aztán a költő kérdőre vonja az írót: „Akkor most mit gondolsz, mit játsszak?” „Most mondtam neked, Zolikám, hogy a Raplis valószínűleg nyer, a Robur vélhetően platz… ez belekerül X forintba.” Zelk eltűnik, majd visszajön, közben lefújják a versenyt: első Raplis, második Rafinát, harmadik Robur. „Na, mi van, Zolika?” – kérdi Sipos. Azt válaszolja lelkesen a költő, hogy: „Megvan!” Fizetett neki X forintra Y forintot. Sipos magában örvend, amikor Zelk egészen közel hajol hozzá, és szinte a fülébe súgja: „Azért a harmadik lovat is megmondhattad volna, akkor sokkal olcsóbb lett volna a tikett.” A riposzt nem késik. „Tudod, mikor mondok én neked három lovat Zolikám? Ha a Sztálinról írott A hűség és a hála énekét nyilvánosan elszavalod az ügető közönsége előtt!”

„Sztálin / Az ő neve legyen / első szavam, hogy versem kezdem én. / Fölkél e név, / fölkél versem egén. / Hajnali fénybe mártva tollam, / így írom le nevét, / világteremtő századunk / sugárzó címerét!” Szörnyű!

Örkény István a 7-1-es magyar–angol futballmérkőzés után elképzelte, hogy az angolok és a magyarok elrontották a gyomrukat, és a költőnek (Zelknek) kellett volna a kilencvenezres publikum előtt valamit előadnia. S akkor Zelk elindult volna a lépcsőn lefelé, megállt volna az aréna közepén, és szépen zengő basszusán előadott volna néhány sort készülő költeményéből… „Ez is magasztos érzés volna – írta Örkény –, ez is nagyszerű győzelem.”

És a galopp-pályán A hűség és a hála éneke?