A hallgatás aranya

Száguld a jármű, kilométerek százai előttünk, mögöttünk. Odabenn csönd. Nagy-nagy, világot átfogó csönd. Olyan, amiről reménytelenül távoli ifjúkoromban a Herman’s Hermits nagy slágere dalolt. Ebben a mindent beborító, totális, majdhogynem halotti óriás csöndben végtelennek tetsző negyedórákon át csak a monoton motorzúgás hallatszik, néha még egy-egy mellettünk elsuhanó kamion másodpercnyi hangrobbanásos zubbanása. Mintha némasági fogadalmat tett karthauzi vagy trappista szerzetesek ülnének idebenn, mindössze annyi lazaság észlelhető, hogy olykor-olykor egy-egy két-három szavas, éppen aktuális, több mint lakonikus megjegyzés felröppen, legtöbbször minden reakció nélkül: „Na, hogy beborult.” „Hol van az a nagy zacsi?”, „ühüm” és hasonlók. Maximum. Órákon – nagyon-nagyon hosszú időn át.

A hatás dermesztő. Riasztóan árulkodó a gyötrelmekkel teli meghunyászkodás, a silány gyávaság, a taktikázgatni, ügyeskedni akaró, rafináltnak-dörzsöltnek vélt lapító-csúszómászó „életművészet” ily tömény megjelenési formája. Ne szólj, szám, nem fáj fejem, ugyebár. Mit lehet tudni. Itt ez a sok balfék körülöttem. Hallgatni arany. (Volt ilyen című dal is annak idején, a Tremeloes énekelte.)

Nagyot téved, aki ezt a napi gyakorlatot holmi média-magatartásmintának, az efféle körök követendő alapnormájának gondolja. Ez a roppant praktikusnak és célravezetőnek hitt alapállás a magyar társadalom legszélesebb köreiben tapasztalható. Két gyermekem gimnáziumi évei alatt – nem voltak ezek annyira régen – a tanári szobák közegében kezdeményezett beszélgetések közben ezt éppúgy észrevételezni lehetett (elég sűsűn), mint alkalmi megismerkedések könnyed csevegésnek induló, majd mindinkább elkomolyodni szándékozó beszélgetéseinek hirtelen elhallgatásaiban, több mint sumákoló csendjeiben, „hááát, nem is tudom…” kezdetű, tétova mondatkezdeményeiben és hasonlókban.

A nyíltság – régi magyar költők „nyílt szó, födetlen arc” eszménye – napjaink magyar társadalmában nem tart lépést a demokrácia intézményesített formáival. Nem is beszélve a lehetőségekről és a 2010 óta eltelt, idestova egy évtized valóban igazi rendszerváltozásnak (is) tekinthető változásairól. Ráadásul már három évtizede a szovjet hódoltságot szovjet hódoltságnak és nem „a szocialista építés korszakának”, 1956-ot dicsőséges forradalomnak-szabadságharcnak és nem fasiszta ellenforradalomnak lehet nevezni, immár nemzedékek nőttek fel úgy, hogy el sem igen tudják már képzelni, miért kellett időnként kötelességszerűen lehalkítani a hangunkat a szórakozóhelyeken, és miért kellett forgatásra igyekvő operatőröket megszégyenítő, mélységesen mély hallgatással meg sem mukkanni a tabunak kinevezett témákról, az elszakított területek magyarságától Nagy Imréék kivégzéséig és tovább. Akkor mire vélni az össztársadalmi hallgatás és sunnyogás szívós kitartását, már-már öröklétét? Amely váltig színaranynak hiszi a hallgatás omertaparancsát, és szentül meg van győződve arról, hogy minden baj, csapás, balszerencse legfőbb forrása a túl nagy száj, a „pofázás”, a hangosan és leplezetlenül kinyilvánított vélemény. Nem látja, mennyire hamis a hallgatás aranya – még rossz réznek sem nevezhető.

Időnként fel-fellángolnak a viták irodalmunk nagyjai körül, Ady Endrétől Faludy Györgyig, és nagyon jól van ez így. Csak a heves viták közepette ne feledkezzünk meg tanításaikról. Mert Ady nem éppen római jelleméről és szabdkőművességéről lehet vitatkozni, de közben tartsuk eszünkben, mit írt a kalotaszegi magyarokról, Faludy meg vénségére tényleg szégyellnivalóan és méltatlanul bedőlt Demszkyék bandájának, de Villonjával alighanem ő mondta napjaink egyik legfontosabb, élet- és becsületmentő igazságát: „Látjátok, nem hiába firkálok, / mert ha e verset ki nem gondolom, / fölöttem folydogálna már az árok, / s csalán nőtt volna rég a gyomromon. / Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak, / az urak előtt ne fogd be a pofádat…” Igaz, Villon nem járt tévésekkel forgatásokra.