Cigarettacsutka

A két találkozó között közel harminc esztendő telt el, de mindkettő felejthetetlen marad a számomra. Az egyikre a Balaton partján, Siófokon került sor az ötvenes évek elején, a másikra Barcelonában, a hetvenes évek végén.

Történt, hogy az Aranycsapat bemutató mérkőzést játszott a siófoki futballpályán, ahol annyian talán soha nem szorongtak azóta sem. De nem a meccsre szeretnék utalni, hanem arra, ami utána történt. A lefújást követően ugyanis mi, egyívású gyerekek rohantuk az öltöző felé, hogy az aranylábú futballistákat testközelben is láthassuk. A tusolás és az öltözködés után jöttek is ki sorjában, mintha az Olümposzról szállnának le hozzánk. Egyszer csak megjelent „Kocka”, azaz Kocsis Sándor, cigarettával a szájában. Néhány lépés után azonban eldobta a cigarettacsutkát, és ment tovább az autóbuszuk irányába. Ami azután történt, filmre kívánkozó jelenetsor. Mi rávetettük magunkat a földre dobott cigarettavégre. Egyik társunk felkapta, és futott volna vele, de a másik elgáncsolta, és a földön folytatódott a küzdelem. Akkor már öten harcoltunk egyetlen csikkért! Harmadik társunk erősen szorította a markában a megszerzett relikviát, de győzött a túlerő, kiegyenesítettük az ujjait, úgyhogy a levegőbe repült a csikk, egyenesen az én tenyerembe, de sokáig ott sem maradhatott, mert az ötödik fiú, a legerősebb közöttünk, hátraszorította a karomat, majd szétfeszítette az én ujjaimat is. De akkor már sehol sem volt a csikk, mert szétszakadt apró darabokra… Mi pedig lógó orral bandukolhattunk haza.

Barcelonában, a kicsiny kávéházában kerestem fel Kocsist, amikor Bozsikról írandó könyvemhez anyagot gyűjtöttem. Emlékszem, zavarban voltam, mert mégis csak az egyik olümposzi istennel találkoztam. Kicsit várnom kellett rá, mígnem valahonnan hátulról előjött. Sántított, mert akkor már levágták a bal lábfejét. De a Németországban kapott új cipőben egészen jól közlekedett. Egy pohár sört kért magának, és a bárpultnál beszélgettünk.

A legfontosabb kérdésem arra irányult: igaz-e, hogy 1954-ben, a vasárnapi, világbajnoki döntő előtt, a szombatra virradó éjszakán néhány játékos lányokkal mulatta az időt. Nem válaszolt azonnal. Kortyolt egyet a söréből és csak utána szólalt meg. „Ha annak a csapatnak minden játékosa ezt tette volna, akkor is meg kellett volna nyerni a világbajnokságot!” – mondta. És újra ivott a söréből. Nem tagadta tehát, de nem is erősítette meg azt, ami azóta már tényként vonul be a magyar futballtörténetbe.

Sándor „Csikarral” sokat beszélgettem a világbajnoki döntőről. Többször megjegyezte, hogy „Andriskám, én mindig igazat mondok…” Később meggyőződhettem arról, hogy Csikar valóban az igazság bajnoka volt.

Ismeretes, hogy a feleségeknek engedélyezte a pártvezetés, hogy a döntőre kiutazhassanak Bernbe. Kocsisnak az édesanyja utazott a nagy mérkőzésre. Csikar mesélte, általa adom tovább: amikor a mama szombat reggel benyitott Kocsis szobájába, egy hölgyet talált az ágyában. Meglepetésében azt találta mondani: „De Sanyikám, ilyen csúnya?”

Ez az intermezzo semmit sem von le abból, hogy Kocsis Sándor máig a világ legjobban fejelő játékosa volt. Szomorú, hogy a férfikor delén ment vissza az Olümposzra.