A szégyen napja

Lehet, hogy az a száz évvel ezelőtti nap is az volt, de én másképp nevezem. Annak, amit nekünk magyaroknak az idők végezetéig jelenteni fog 1919. augusztus 4-e. A szégyen napja.

„Trombita harsan a Margit-híd felől. Lándzsás (…) járőrség lovagol előre. Az utca két oldalán bámuló embertömeg. Egyesek halkan vitatkoznak, hogy miféle csapatok? Franciák! erősíti az egyik, a másik meg azt vitatja, hogy olaszok! (…) Mikor a (…) vadászok, kik az olasz bersaglierikéhez némileg hasonló, kalapszerű föveget viselnek, elvonulnak, a közönség közül valaki kíváncsian odakiáltja: Italiani? Büszkén hangzik egy fiatal tiszt ajkáról a válasz: non Messieurs! Rumani!... Senki sem akarta elhinni, hogy Budapestre a győztes oláhok vonultak be. (…) A menet elvonul. Megy, hogy elözönölje és kirabolja a Dunántúl magyar népét is. És én ott állok egy helyben az utcán, utánok nézve, mint tegnap reggel a menekülő vörösöknek. Ott állok eltompult elmével, elfásult szívvel. Még csak könny sincs szememben. Megértem könnyek nélkül, tompa és néma fájdalomban hazám és nemzetem legnagyobb szégyenét, a románok diadalmas bevonulását Budapestre” – írja Jancsó Benedek. És másnap már kifestett képű, kirúzsozott szájú, fűzőt viselő román tisztek grasszálnak a Hősök terén, géppuskás járőrosztag ver tanyát az Oktogonon. Egy másik neves tanú, Benedek Elek naplójegyzeteiből („1919 augusztus havában”): „az egyetlen magyar napilapot oláh cenzor cenzúrázza. Hallani vélem a kalandor gróf (Károlyi Mihály – D. L.) dunnyogását: ’él magyar, áll Buda még.”

A román hadsereg 4. dandárának 6. lovasezredébe tartozó három század hatol be először Budapestre, bizonyos Rusescu tábornok vezetésével. Fél napig ez a – mindössze két ágyúval (!) rendelkező – négyszáz ember tartja megszállva minden magyarok fővárosát.

Augusztus 4-én kora délután egy vezérkari tiszt keresi fel Haubrich József hadügyminisztert és felszólítja, hogy délután 4 órakor Harrer Ferenc polgármesterrel együtt jelenjen meg az Üllői úton, Kispest határában – és adja át hivatalosan is a várost. A találkozó színhelyén, ahová egyébként Stromfeld Aurél is elkíséri a hadügyért, az út két oldalán román gyalogos katonák sorfala. A százhárom napig – november 14-ig – tartó megszállást Mârdârescu tábornok a 2. hadosztály csapataival hajtja végre.

És erről még manapság is alig tudunk valamit. Ez a szégyen sokadik – ikszedik napja. (Remélhetőleg a legutolsók közül.) Emlékszem, ha nincs áldott emlékezetű gimnáziumi történelemtanárunk és osztályfőnökünk, Bokor Pista bácsi, aki ügyesen beleszőtte 1919 históriájába, hogy a románok Budapestet is megszállták – sőt, azt is megemlítette, hogy még arról is ábrándoztak, hogy a Tiszántúllal meg Magyarország nagy részével együtt azt is Romániához csatolják –, ki tudja, mikor és hogyan hallok először minderről…? Az viszont kiderült – mi is előzte meg, mit is követett a szégyen napja és az utána következő több mint száz nap. „Az a véleményem, hogy magyar bolsevizmus nagy szolgálatot tett nekünk, ha ügyesen a hasznunkra tudjuk fordítani a történteket, az általuk okozott zűrzavart” – írja még a megszállás előtt Alexandru Vaida-Voevod Iuliu Maniunak. És ez az, amit legalább annyira nem szabad soha elfeledni, mint az ezután ránk zúdultakat: az ország totális kirablását, a mindennapivá vált erőszakot, a botozásokat, a gyilkosságok, a brutális kegyetlenkedések sorozatát, a vad és mohó, barbár és gátlástalan balkáni terror tombolásának idejét. A vörösterrort követte a hozzá méltó, véle egy bordában szőtt román megszállás. Ám a kommün okozta, provokálta ki, tette lehetővé, nyitott utat és teret ennek az irtózatnak. (Persze a kalandor gróf előző uralmával együtt.)

Ez a horror-végállomás, a totálisan elképzelhetetlen megvalósulása, a szégyen napjának iszonyata tényleg akár az utolsó ítéletet, a dies irae-t is eszünkbe juttathatja. Ám azt is – hogy nem felejtünk. Száz év után sem. Erdélyi költő, Reményik Sándor írta: „Mindent felírunk: a gúnyszót, a szitkot, / És hordozzuk, mint fájó, büszke titkot. / Mindent felírunk: az elorzott kincset, / A szöget, a tövist, a börtönt, bilincset. / Mindent felírunk: sebet, lelkit, testit, / A szégyen bélyegét, mely rajt’ vereslik. / Mindent felírunk: a keservek kelyhét, / És lobogóink tiprott, tépett selymét.”

Fel bizony. Ha dies irae, akkor is. Vagy annál inkább.