Az Augusztus Könyve

Az augusztusról azt írja Márai A négy évszakban, hogy már emlékektől csillog a szem, de még fénylik az ember lelkében a pillanatok öröme; álmunkban csodálatosan keveredik az otthon illata a világgal; s amikor leülnek ebédelni az emberek, azt mondják: végre egy igazi étel! Van azonban, akinek augusztusban kezdődik csak a szabadság, másoknak még akkor sem – én pedig folyamatosan szabadnak érzem magam.

Nem foszthat meg ettől az érzéstől a munka, melyben szabad vagyok, mely szabadságot ad – persze, nem úgy, ahogy azt az auschwitzi munkatábor felirata hirdette, mert ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy örök igazságokat miképpen tudnak lejáratni a történelem gazemberei. Becsülöm a kétkezi munkást, a termőföldeken, az építkezéseken, a gépsor mellett, a műhelyekben vagy a szemetet takarítva. Becsülöm a pénztár mögött ülőket, a pedagógusokat, szakácsokat, postásokat, az orvosokat, ápolókat, szociális vagy lelki gondozókat. Becsülöm a mosolygó hivatalnokokat, akik nemcsak mosolyognak, de hatékonyan intézkednek is dolgaink felől; a rendőröket és katonákat, akik a biztonságunkért felelnek; a kutatókat, akik évtizedeken át azért fáradoznak, hogy jobb legyen és szebb, könnyebb és hasznosabb az élet. Fölsorolhatnám az összes foglalkozást és hivatást, de nem számítom oda mindazokat, akik csak mímelik a munkát, vagy akik azt várják el, amit Szabó Lőrinc verse teljesen más kontextusban – „két érzés titkos párbajában” – követel: „Sem­miért egészen”! S nem becsülöm azokat sem, akik azért kapnak pénzt, hogy nekünk ne legyen jobb, szebb, könnyebb és hasznosabb. Hogy kikre gondolok? Mindenki meg tudja nevezni az érintetteket, értelmi vagy érzelmi intelligenciájától, világképétől vagy világképtelenségétől függően.

Nem foszthatnak meg ettől a szabadságérzéstől a fanyalgók és az örök elégedetlenkedők, sem azok, akik rabszolgatörvényt emlegetnek; akik a munka érdemrenden szocializálódtak; akik azt hiszik, hogy ők akkor sikeresek, ha a nemzet sikertelen; akiknek a munka büdös, de a sokfelől összekeveredő izzadságszag nem az; vagy akik szerint az aknamunka is munka! És nem foszthat meg a „haladó” európai hozzáállás, amely a piszkos melót a bevándoroltatással oldaná meg, miközben éppen az lesz a „piszkos meló”, amit a „haladók” tesznek, piszkos pénzzel kitömve, a szleng büntetőjogi vagy legalábbis erkölcsileg megkérdőjelezhető értelmében. Könnyű nekem! Hivatásom helyén, a Debreceni Református Kollégium belső homlokzatán naponta látom az útmutatást: az „orando et laborando”, az „imádkozva és dolgozva” alapelve folyamatosan ébren tartja a munka és az imádság becsületét.

Ennek a becsületnek a visszaállításán fáradozunk, így tudunk megmenekülni és megújulni – mint már 2013-ban fogalmazott miniszterelnökünk egy templom felújítási ünnepségén – egy „agresszív szekuláris, internacionalista és családellenes látomás csapdájába esett Európában”. Imádkozva és dolgozva. Mind a három szó együtt hangsúlyos: az „és” is! Egyik sem mehet a másik rovására, de a kettő segíti egymást. Az örökkévaló dolgok felől nézni a hétköznapit, és a hétköznapitól közelítve az örök dolgok felé: az ember csak így ismerheti föl létezése értelmét, hogy nem csak úgy él, bele a vakvilágba. A kétdimenziós embermásolatból így lehet háromdimenziós „egyedüli példány” (Kosztolányi szavaival). Olvastam valahol, hogy ha elmarad az imádság, el fog maradni a munka öröme, értelme, végül pedig elmarad a munka is.

Márait meglepte külföldön az udvariasság hiánya; föltűnt neki Párizsban egy néger; s nem értette Londont, mely „nagy volt és vidé­kies”; „az elveszett Paradicsom” pedig kétségtelenül Kassa, a szülőváros, ahol „valami eltört vagy meghalt […], valaki járt a Paradicsomban, valaki idegen”. A könyv 1938-ban jelent meg, közben eltelt egy hosszú emberélet. Már nem szabad a nőknek kezet csókolni; Párizsban nem tűnik föl a bőrszín, Londonban és a multikulturális városokban is lassan már csak a fehér; s még éppen előtte voltunk a felvidéki bevonulásnak. Lapozom aztán az augusztusi prózai epigrammákat. A világ tele van csapdákkal, tőrökkel, huzalokkal: „meg akarják ölni, le akarják tiporni, bele akarják fojtani a szót”, az író bosszúja pedig az, hogy ír, és „két állítmány között” fog meghalni is.

Az augusztusi mérleg szomorú eredménye: „Megéltem a kort, mikor az írástudók […] elárulták a szellemet.” Tizenöt év után rájön, hogy angolul nem lehet megtanulni – csak beszélni lehet; elgondolkodik az öreg szavain, aki szerint a régi világban csak egyetlen szép dolog volt: a törvény. A hegyek bár óriásiak, de nem ismerik saját méretüket, s a másik óriás az ember, aki tisztában van a hegyek nagyságával. Wirginia Wolf volt az egyetlen, aki úgy tudta rögzíteni az időt, hogy megszelídítette a méreteit; s megtudjuk azt is, hogy Márai nem Freud híve, hanem a szerelemé.

Az augusztusról egyébként nem is akartam semmilyen Könyvhöz cédulákat gyűjteni, csak szerettem volna leírni, hogy mi jutott eszembe, amikor sokak szeme még emlékektől csillog, mások a nyugalom örömére készülődnek, vagy a gőzölgő vasárnapi húslevesbe mártva kanalukat ezt mondják: végre egy igazi étel!