Száz éve Vásárhelyen

„És az országban a törékeny falvak / - anyám ott született - / az eleven jog fájáról lehulltak, / mint itt e levelek / s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, / mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse / s elporlik, szétpereg” – József Attila e sorai járnak a fejemben. Hódmezővásárhely nem éppen törékeny falu – de anyám tényleg ott született –, gyerekkoromban sűrűn jártunk át a rokonokhoz (a rókusi vasútállomásról alig háromnegyed órás volt az út). Később a szívósan posztsztálinista Szeged után jótékonyan más és üdítő kálvinista szellem kísértett itt, Németh László szellemével karöltve, a rendszerváltó időkben felüdülésként a legklasszabb MDF-szervezethez lehetett átruccanni, a kiváló irodalomtörténész és Né­meth László-kutató Grezsa Ferenc fiaihoz meg Kószó Petiékhez. S ez a nekem különösen kedves alföldi város most éppen azokat az időket juttatja eszembe, midőn bizony szintúgy az eleven jog fájáról lehullott, csörrenve, „hogy nyomorát jelentse”.

A román csapatok még tavasszal, a szívós hősiességgel ellenálló Székely Hadosztály a Királyhágón észak–déli irányban végighúzódó, hosszú védvonalát áttörő április 16-i nagy támadást követően, 1919. április 29-ről 30-ra virradóra vonulnak be a városba. Hódmezővásárhely talán legjobb ismerője és legnevesebb kutatója, a kitűnő Szenti Tibor úgy írja: „A megszállók között föltűnt egy különösen érdekes, szadista figura: Berényi László.” Egy korabeli napilap így írt róla: „Berényi régebb idő óta Vásárhelyen tartózkodik, a tanyák között bolyongott piszkos, szurtos ruhában s valószínű, hogy a tanyák között történt rablásokban is része volt. Nem régen került haza olasz fogságból s itt telepedett le.”

A hódítók között feltűnő janicsár gyászmagyar – mindig akadnak ilyenek – júliusban már román tiszthelyettesként, majd nemsokára román hadnagyi mundérban jár-kel és intézkedik, a belváros egyik elfoglalt házában berendezi főhadiszállását, kiírva: Vásárhely város rendőrparancsnoka. Egyféle „előretolt” végrehajtóvá válik, miközben a román parancsnokság a háttérben maradt, számol be Szenti Tibor. „Rendőrparancsnokságára” hordatta össze a románok (no meg saját maga) által elrabolt tárgyakat, gyűjtőszenvedélyének másik részét azonban védtelen emberek jelentették. „Nőt, gyereket, öreget, mindenkit összefogott, aki benne ellenszenvet váltott ki, valamilyen ellenállást fejtett ki, vagy bármilyen okból neve, személye üldözendővé vált. Gaztettei­hez kitűnő társra lelt a helyi Nagy Géza fényképészsegédben. (…) Rémuralmát napról napra fokozta. Az elfogott, összekötözött embereket részben saját kezűleg ütlegelte, részben a román pribékekkel kínoztatta meg. A szaporodó fogolylétszám miatt a »rendőrségi épület« szűknek bizonyult, ezért a város­háza pincéjét használta fogdának.”

Július 25-én Berényi felhozatja a pincéből a bebörtönzötteket, és egy szakasz román katonával kihajtja őket a városból. (Útközben is állítanak be embereket a menetbe.) Hódmezővárhely határától hat kilométerre, a Nagy Dezső-féle tanyánál aztán halomra géppuskázzák mind a negyvenhetet. (Kilenc ismeretlennel együtt összesen ötvenhatot.) Az áldozatok csaknem fele harminc év alatti, negyvenöt százalékuk földmunkás, negyvenhárom százalékuk iparos, hét százalék kereskedő. Többségük vásárhelyi, de akadtak köztük mártélyiak is. (A kilenc azonosítatlan nagy valószínűséggel vöröskatona lehetett.)

Berényit és bűnsegédjét a románok kiadják a feldühödött lakosságnak, kivégzik őket, és ősi szokás szerint jeltelen sírba – egy kanális mellett sebtében megásott gödörbe – temetik őket.

Nagyon tömören ennyi ez az évszázados magyarországi – ikszedik számú – horrortörténet, az eleven jog fájáról csörögve lehulló magyar helységgel. „Anyám ott született.” Nem elfelejteni: ezt művelték szinte mindenütt – ott, ahol édesanyáink születtek.