Álmagyar

Sőt, az elvtársi böszmélkedést is, amiről 1983-ban volt szerencsém megírni, sőt, ki is adatni az Eufémia – értsd: „szépítő hazu­do­zás” c. regényemet a szocializmus végnapjairól. Akkor a rendszer már majdnem tökéletes volt. Szinte minden le volt betonozva, már majdnem mindenkit gyökértelenítettek, igaz és egyenes szó már alig hagyta el az ajkakat. Eufémiában az őszinteség halálos bűnnek számított, a sze­retet méregnek: a szavak az ellenkezőjüket jelentették. A korruptak „realitásokban gondolkodtak”, „az igazmondás kiküszöbölése óta megszűnt a hazugság.” A szöveget az akkori kormánysajtóból csipeget­tem-ragasztgattam össze – másmilyen nem létezett. Ilyesfélék olvashatók a könyvben: „ideiglenesen összeomlott a lakótömb”, a tanulók „végrehajtják a kulturális törvényt” a matektanáron. „Fölvállalják a lerendezés biztosítását az állampolgárok felé.” Az írók bértollnokok lettek, Eufémia népe beleszokott a hazudozásba, a lét alatti életbe, a nyomorba, de legkivált a gyűlölködésbe, a felelőtlenségbe és a járomviselésbe. A Demokráciaelosztó szegénységpárti vezetősége rajta tartotta éber tekintetét az események ütőerén… Hoppá, 1983-ban már 2003-at és 2019-et éltük? A történelem enfarkát harapdálja?

Oda jutott a top magyarság, hogy a top iparos szolgáltatását már nem végzi, nem is nyújtja, nem is teljesíti, a top cukrász nem veri a habot top termékéhez, a top bentlakás nem szállást ad meg háromszori étkezést, hanem arról beszélünk, hogy biztosít. Bármit. Még a gyufát is gyulladás ellen. Ja, mindezt a fűtéssel, világítással, takarítással együtt. Ugyanúgy, ahogy az ország sutyerákabb zöme teszi, még a ligetben andalgó párocska két fele is, midőn hovatovább lekommunikálás nélkül promóciósan top csókot biztosít – egyik fele a másik felé – korra, nemre való tekintet nélkül a szex szpíd maratoniján. Vagy viszonylatában?

A mai méjnsztrím szövegelés négy transzparens toposza évtizedek óta a beszélünk, a biztosít meg a vonatkozásában és a felé. Manapság vállalat, miniszter, város, szülő, gyermek, elöl-hátul doktor televíziós bármit megmondóember már nem ad, nem dolgozik, nem alszik, nem eszik, hanem egyre-másra biztosít, de nem cicának, egérnek, hanem bármit bármi felé. Tesz-vesz város népe véletlenül sem csinál egyebet. A kovács patkót biztosít a versenyló patájának viszonylatában. A tettek és kapcsolatok megszűntek. Kaphat-e ennél durvábbat a füle közé egy magyari hallgató? A szabó nem varr ruhát, az orvos nem gyógyít, a szakács se nem süt, se nem főz; az élelmesebbje inkább pozitív tőkét kovácsol, az ápoló már nem gondozza a rábízott beteget, inkább biztosítja felé gyógyszerezését, étkezését meg tisztába tételét. Valahogy úgy, ahogy a tűzoltó biztosítja a tetőtéri lángok eloltása viszonylatában a vizet, meg, ahogy a közszolgálati rádió- és tévébemondó rejtett csipesz terméket biztosít a saját orra vonatkozásában munkakezdés előtt, hogy békahangot biztosítson mikrofonjába a hallgatók felé. Vagy, ahogy a közszolgálati televízió öltöztetője aprópöttyös, a képernyőn szikrázó ruhát biztosít a műsorok szereplőinek tekintetében, hogy így promotálja őket.

Egyéb lehetőség ritkán szerepel a közszolgálati opciók között, hiszen komoly presszingről beszélünk mindkét oldal viszonylatában, mió­ta kifogytunk az igékből, mi magyarok, akik valaha bármilyen szót képesek voltunk megigézni. És nem csak a szép napokon, a rondákon is.

Vajon miből lehet még pozitív tőkét kovácsolni a mai magyar nyelvszemét-gyárakban? Az ún. közszolgálati nyelvszemét-földolgozók nem véletlenül törölték el a mikrofonengedélyt, amivel legalább saját alkalmazottaikat kordában tartották.

Fityiszt az orrukra! A magyar nyelvet lehet mérgezni, ütni-vágni, köpködni, mégsem romlik el. Bármilyen fertőzést, merényletet ki­he­ver egy nemzedéknyi idő alatt. Tanúja ennek sok ezer mesénk, szólásunk és népdalunk, melyek a történelmi korok előtt keletkeztek, mégis üdék és frissek, ráadásul tökéletesen érthetőek. Születnek ma is. A magyar beszéd a látszat ellenére sem romlik, legföljebb mi. Nyelv-édesanyánk a kínzásokra kalandos és tüneményes, örökké megújuló életével válaszol.