Vélemény és vita

A Liberálfasizmus Könyve

Ez aztán tényleg olyan könyv, amely a neoliberális baloldal szerint nem is létezhet. Ideológus, politológus és párttag sem vagyok, ezért csak óvatosan gyűjtöm széljegyzeteimet

A könyv ötletét az adta, hogy korábbi írásomban a liberális gondolatszabadság épp azt az Umberto Eco tárcájából vett, a „nyomorékságával büszkélkedő nyomorék” jelenségét bemutató idézetet támadta, amelynek szerzője egyáltalán nem vádolható kirekesztéssel, ellenben nemcsak sikeres író, szemiotikaprofesszor és esztéta, de elfogulatlan és korszerű humanista kritikai szellem is volt. A józan ész és a neveltetésem (értékrendem) szerint a fasizmus a világ egyik legsötétebb gondolata és gyakorlata, s még ha a kritikai képességét elhagyó vagy szelektáló globális szellemi elit tagadni is igyekszik ezt, rokona a kommunizmusnak – kultúrapusztító, arrogáns antikultúra. (Talán csak a véletlen műve, hogy a „sinistra” szó és származékai nemcsak a baloldalt, hanem a sötétet, baljóst, vészjóslót is jelentik?) Szélsőséges formájában a szociális értékelveket feladó balos ugyanolyan veszélyes, mint a hit, erkölcs, szeretet (vagy az Isten, haza, család) tradícióelvét tagadó jobbos, illetve a szabadságjogokkal ékesített zászló alatt a sajátjától különböző egyéni és közösségi szabadságjogokat erőszakosan (ideológiai, „politikailag korrekt”, vélemény- és médiaerőszakkal) eltipró neoliberális. Mindegyik támadja a rendet és élteti a káoszt (tehát anarchista), értéket és értéktelent egybemosva ködösít, ebben a ködben pedig fekete és fehér, sötét és világos, barna, vörös és sárga mind egyformán szürke lesz, csak az ellopott szivárvány jelenik meg a köd fölött.

És a ködben még az sem látszik, hogy valaki békésen tüntet, vagy nyilvánosan fajtalankodik-e. Hogy viszolyog-e az erőszaktól, vagy annyira liberális, hogy erőszakosan kíván mindenkit magához hasonlóvá tenni (netán az antifasiszták verik a szélsőjobbosokat és fordítva), és a szabadelvűségbe vajon miért is kellene beleférnie a lehetőségnek, hogy nem csak egyféle demokrácia létezik. Nem látszik a ködben, hogy valaki büszkén nemzeti vagy büszkén nemzetellenes-e, de még a büszkeség is csak az egóra szűkül. Hogy a radikális liberális elvek mögött az a szándék húzódik: nem az alapokhoz kell visszatérni, hanem alapjaiban kell megváltoztatni mindent – azaz gyökerestül kitépni például az emlékezéshagyományt, megfosztani az embert saját gyökereitől; elfelejteni, kitörölni, hogy nemcsak egyéni éntudat, hanem kollektív öntudat is létezik, és az utóbbi olykor fölülírja az előbbit. Már ha az arisztotelészi Nikomakhoszi etikára hivatkozunk, mely szerint (leegyszerűsítve a morálfilozófiai fejtegetéseket) egyéni jó és közjó egymás nélkül nem létezik. Nincs boldog állam boldog – azaz boldoguló – emberek nélkül, ehhez pedig mindenekelőtt erényre van szükség, amely nem ígér ugyan gyönyört (testi boldogságot), de kielégíti a szellemet és különösképp a lelket.

A Pulitzer-díjas amerikai újságíró és történész, David Halberstam szerint „minél sikeresebben teszünk eleget annak a feladatunknak, hogy megkérdőjelezzük az elfogadott normákat, annál inkább számíthatunk rá, hogy minket kérdőjeleznek meg”. Folyik viszont a nem- és a normaátalakítás. Silverstone és Habermas egyaránt elutasítja, hogy a média a celeb hétköznapiságából kivételest, a valóban kivételes (tehetséges) emberből pedig hétköznapit kreál, ám talán tévedtek, amikor azt gondolták, hogy a nyilvánosság a magánélet felől gyarmatosodik. Épp ellenkezőleg történik: a magánéletet gyarmatosítja a nyilvánosság. Arra pedig, hogy mi az elfogadott, létezik a komplikált, kanonizá­-ciós kérdéseket érintő modernista és az egyszerűbb, a liberálisok szerint populista válasz.

Maradjunk az utóbbinál: elfogadott normának az számít, amit a többség képvisel, és hogy mi a többség (aktív többség), arról rendszerint a szavazások tanúskodnak. A liberális kisebbség nem képes elfogadni a többség értékrendjét, pedig a demokratikus többség nemcsak hogy toleráns a kisebbségi értékekkel, hanem építő erőforrásokként tekint rájuk. Az viszont minden normális demokráciaelvet sért, ha a kisebbség akarja rákényszeríteni a többségre saját értékrendjét.

Egy amúgy erős konzervativizmuskritikát megfogalmazó véleménycikkben olvastam a „liberálfasiszta erőszakról”. A cikkíró szerint azok, akik a fennálló rend radikális megváltoztatását követelik, ostobák vagy bolondok, akik pedig úgy érzik, tettleg kell megvéde­niük magukat és azokat az elnyomottakat, akikkel szolidaritást vállalnak a gyűlölettel és az ellenséges hatalommal szemben, éppúgy tévképzetek áldozatai, mint a fehér felsőbbrendűség mítoszának hívei. Tehát: „liberálfasiszták” – hangzik az oximoronnak (a szóhasználatban eleve benne rejlő ellentmondásnak) tűnő következtetés.

Ami Umberto Ecót illeti, nemcsak azt üzente a vitaképteleneknek, hogy az ősfasizmus értelmezésében a véleménykülönbség: árulás, hanem utolsó tárcakötetében (Pape Satan) van egy 2008-as írás, Vesszen a haza! címmel (ugyanezt halljuk most új európai üdvöskéinktől). „Igazán hazafiatlanok csak úgy lehettünk volna […] – írja Eco –, ha átmegyünk neofasisztába. De ezt már nem vette volna be a gyomrunk.”

Kapcsolódó írásaink

Veczán Zoltán

Veczán Zoltán

Óvatos optimizmus

ĀAhhoz a kétségtelen örömhírhez, miszerint a magyarfaló Petro Porosenko exelnök sleppje sejthetően megint nagyot bukott, tartozik egy rossz is: Brenzovics László kiesésével úgy néz ki, megszűnik a magyar képviselet az ukrán parlamentben

Bogár László

Bogár László

Elfogyó Európa

ĀNémetországban a német etnikumú népesség valójában már a hetvenes évek óta csökken

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom